A Fekete Pétert korábban már a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház is műsorára tűzte, akkor Hársing Hilda Szokolai Brigittával dolgozta át Eisemann Mihály és Zágon István régi operettslágereit egy nagy darabba.
Ezúttal Puskás Tamással működött együtt Hársing, s ennek eredménye egy lendületes, jól felépített közös produkció lett a Madách Színházban. A Fekete Péter esélyeit tovább növeli az, hogy a teátrumnak nem ez az első, egykori ismert számokat új összefüggésekbe helyező próbálkozása, hiszen például a Tanulmány a nőkről című előadásban pontosan ugyanezt tette egykor és ma népszerű popslágerekkel.
A lehetőséget jól kezelik, a történet egyetlen ponton sem döcögős. Magyar Attiláról ismét elmondható – többek között a Sors bolondjai, az 1×3 néha 4 avagy Egyszerháromnéhanégy után –, hogy egy ország „nyuszó-muszójából” karakteres komikussá lépett elő. Komoly metakommunikációs eszköztárral rendelkezik, amit szerencsére egyáltalán nem fél alkalmazni, és mindezt erőlködés nélkül.
A Madách Színházban bemutatott Fekete Péter címszerepét biztos alakítással hozza, pedig a karakter magában rejti annak veszélyét, hogy sablonos „kabalafigurából” sablonos kétballábas figurává váljon. Ám a színész elkerüli a csapdákat, szerethető, már-már gegparádéba hajló módon kéményseprőinasból „komoly” üzletemberré alakulva mutatja meg magát.
Hasonló elismeréssel lehet szólni Kovács Patríciáról is, aki az előadás nagyobb részében egyszerű szövetkabátban és valamilyen – lehetőség szerint ormótlan – sapkában van, mégis attól a pillanattól, hogy megszólal, összetéveszthetetlen. Olyan színésznő, akinek az egyénisége átsüt bármiféle jelmezen.
A darab legnagyobb hatású eleme Horesnyi Balázs díszlete, amely megtévesztően egyszerű: monumentális, ugyanakkor könnyen átrendezhető, emellett látványos, de nem hivalkodó. Hasonló mondható el Rátkai Erzsébet jelmezeiről is.
Puskás Tamás jól követhető rendezői gondolatmenetében nincsenek üresjáratok, a többi szereplő, Nagy Sándor és Simon Boglárka teljesen felveszi az adott karaktert, Székhelyi József és Malek Andrea pedig üde színfolt. A rendezés humánusan bánik a humorral – azaz van idő kiélvezni a vicces helyzeteket. A Fekete Péter tehát végső soron jó szórakozást ígér és nyújt, mély, mögöttes tartalmat nem ebben az előadásban kell keresnünk, de happy endből cserébe bőven kijut a közönségnek.
