Bár a Télapó még tartogathat meglepetéseket, a tavasz közeledtével azért bátrabban is feltehetjük a kérdést: ugyan mit veszíthetünk, ha kukába hajítjuk a tévénket?
Amíg az információs szupersztráda gyorsulási világbajnoka, az internet kéznél van, nyilván nem sokat, mivel néhány műsoron és a tematikus csatornák kínálatán kívül a tévé szinte semmi olyat nem sugároz, ami a madárcsicsergésben táguló univerzumban megérné a kanapéra cuppanást. Azaz mégis.
Azóta, hogy a sorozatgyárak hadat üzentek Hollywoodnak, a nanosztár-kutatóknak meg a manapság már a morál Kuiper-övén túl kalandozó valóság-show-k-nak, úgy tűnik, mégiscsak van jövője az éteri szórakoztatásnak. A sorozatok új hullámában a kikapcsolódás már nem szó szerint értendő, s legalább tucatnyi zseniális filmszéria a bizonyíték arra, hogy a készítők végre kiszakadtak a mókuskerékből, amelyben évtizedekig taposták kíméletlenül a valóságot.
Ahelyett, hogy felsorakoztatnánk ezeket, elég elővenni a tavasszal új évaddal folytatódó Trónok harcát. A képzeletbeli középkorban, Westeros világában játszódó fantasy elsősorban az alapjául szolgáló regényeknek, másrészt az adaptálás zajos sikerének köszönhetően lett filmtörténeti mérföldkő. A szerző, George R. R. Martin érdeme, hogy egy olyan világot teremtett, amely lerombolja a Tolkiennél elakadt műfaj évszázados bástyáit, a sokkoló fordulatokban gazdag sztori ráadásul úgy is képes rabul ejteni olvasóját, hogy tésztája a szappanoperákéhoz hasonlóan a végtelenbe nyúlik, a történet szálai pedig százfelé kígyóznak, mielőtt – remélhetőleg most már mihamarabb – újra összefonódnának. A tűz és jég dalában Martin tündérfátylon át mutatja be a civilizációk természetét és hatalom körül örvénylő világát, amelyet gondosan megfosztott a hősöktől és az egydimenziós karakterektől: szinte minden szereplő személyisége a végletekig árnyalt, zavarba ejtően összetett és képlékeny.
A kötetekből készült tévésorozat alkotóinak bravúrja, hogy a korábbi filmes adaptációk henteskorszaka után végre megmutatták, hogyan kell remek arányérzékkel hozzányúlni az irodalmi alapanyaghoz, egyszerre megfelelni a filmes szakma és a Szomszédokkal meg Dallas-szal lesajnált közönség igényeinek.
A sors fintora, hogy a tévétörténelemben talán elsőként éppen egy nyomokban sárkányokat, zombikat meg mágiát tartalmazó, véres-nedves fantasysorozat állít tükröt a tévénéző elé, és mutatja be önmagának: íme, az ember.
