Lucien Hervé számos nagynevű építésszel dolgozott együtt, a közös munka pedig akkor is hatással volt rá, amikor nem épületeket fotózott. Fényképein a feltűnő emberi alakok csupán másodlagosak, a művészt inkább a tér geometriai elrendeződése érdekelte, különös szögekből készített felvételein pedig átrendezte vagy megragadta a formák sajátosságait. Fia képein szintén visszaköszön ez a nézőpont, annak ellenére, hogy Rodolf Hervét az épületeknél sokkal jobban érdekelték az emberek. Lucien Hervé özvegye harminc különleges fotót adományozott férje szülővárosának, Hódmezővásárhelynek, a képek jelenleg a budapesti Nemzeti Táncszínházban tekinthetők meg.
Rodolf Hervére nem jellemző, hogy a direkt szépséget keresné (Fotó: Csudai Sándor)
Dolgozott bankban, majd a párizsi divatvilágban, a fényképészettel csupán huszonnyolc évesen került szorosabb kapcsolatba, amikor a Marianne Magazinban Müller Miklós képei alá írt szövegeket, kamerát azonban hivatásszerűen először a második világháború alatt vett a kezébe, amikor haditudósítóként dolgozott. A Hódmezővásárhelyen született Lucien Hervé azonban nem csak az optika lencséjén keresztül nézte végig a hadieseményeket. Fogolytáborba került, majd onnan ötven embert megszöktetve szabadult ki. A fronton készült felvételeit több magazin is közölte. Közben összebarátkozott Robert Capával és André Kertésszel, karrierje és művészete azonban végül más irányokat vett, mint a kalandot kereső Capáé, abból korábban mind a háborúban, mind az emigrációban és a politikai aktivista szerepvállalásai során kijutott neki egyébként is: Le Corbusier-nek, a modern építészet úttörőjének kezdett dolgozni. Az épületek részleteit sokszor meglepő szögből rögzítő képei és a geometriai látásmód a későbbi munkáin is erőteljesen érvényesült, mindez jól megfigyelhető a Nemzeti Táncszínház tárlatán, amely az özvegye által a szülővárosának adományozott fotóiból mutat be egy csokornyit.
Lucien Hervé képein a legszembetűnőbb a négyzetforma állandó használata: ez jelenik meg, amikor az Eiffel-torony belső szerkezetét fotózza, akárcsak a Pár a hídfőnél című munkáján, amikor a Szajna partján ülő alakok szinte csak lényegtelen szereplői a fotónak, a tér burkolatának négyzethálós elrendezése és az azt felülről megtörő hídfő ívének összhangja, találkozása jóval hangsúlyosabb, míg a Futó a Szajna partján című képén szintén nem a sportoló alak a fontos, hanem a talaj geometriája, akárcsak a Marcel Breuer építészt megörökítő portré esetében, ahol a háttérben álló UNESCO-palota eltereli a figyelmet az alanyról, azonban az épület nem saját szépsége okán ragadja meg a tekintetet, hanem a fotó rögzítésének furcsa szöge, és emiatt annak elemeinek más elrendeződése miatt.
A tárlat másik felét a fia tizenöt munkája alkotja: a már Párizsban született Rodolf Hervé közvetlenül a rendszerváltás után utazott Magyarországra, hogy dokumentálja a változó világot. Érdekes, hogy több képét egy legendás óbudai szórakozóhelyen „lőtte”, amely pont a szocializmus idején működött sikerrel, hiszen teret engedett az olyan kulturális programoknak és koncertnek – a Tankcsapdától kezdve Ganxsta Zolee korábbi formációin keresztül számtalan, később sztárrá váló, vagy akkoriban jelentős, de ma már elfeledett zenekar próbálgatta itt a szárnyait –, amelyeket máshol nem lehetett látni. Az ellenkultúra fellegvára volt, azonban pontosan emiatt is szűnt meg a kilencvenes évek közepére, hiszen a vasfüggöny leomlásával hirtelen kinyílt a kapu ezer hasonló klub számára, így elvesztette egykori jelentőségét. Rodolf Hervé egyik felvételén egy igazi grunge korszakra jellemző, elnyúlt pulóverben egy részeg rockert láthatunk az asztalon elterülve pihenni, egy másik felvételen egy punk lány festi a száját a mosdóban, a kép lényegi részét a tükör alkotja, így rögtön visszaköszön édesapja munkáinak négyzetes elrendeződése. Mindez egyébként más fotóján is tetten érhető, ha kevésbé tudatosan vagy kevésbé szembetűnően – ilyen egy párizsi autóparkolót felülről rögzítő képe, vagy amikor Lucien Hervéhez hasonlóan az Eiffel-torony fotózásakor szintén annak belső szerkezetére koncentrált, így az épület sokkal inkább emlékeztet villanyoszlopra, mint turistalátványosságra. Rodolf Hervére egyébként sem jellemző, hogy a direkt szépséget keresné, a Dagály fürdőben készült képei sem éppen csalogatók, ahogyan egy párizsi felvételén is egy omló házfal előtt elbaktató, hajlott hátú öregasszony a főszereplő, egy másikon pedig egy vörösre festett, málló, korhadó, ajtófélfa. A művész egyébként fiatalon, 43 évesen hunyt el, édesapja pedig fotóművészeti díjat alapított az emlékére a pályakezdő fényképészeknek.
