Szerbia egyre korszerűbb rakétákkal, drónokkal és vadászgépekkel erősíti haderejét, Horvátország pedig a NATO támogatásával fejleszti katonai képességeit. A két ország közötti történelmi ellentétek és a koszovói konfliktus miatt a fegyverkezés az egész Nyugat-Balkán biztonságát érintheti.
Szerbia olyan fegyverrendszereket szerez be, amelyek jelentősen növelik hadserege támadó és elrettentő képességét. A kínai rakéták, az izraeli drónok és tüzérségi eszközök, valamint a francia Rafale vadászgépek beszerzése azt jelzi, hogy Belgrád átfogó haderő-modernizációt indított. A fejleményeket Horvátország növekvő aggodalommal figyeli. Andrej Plenković horvát miniszterelnök október elején már szinte „vásárlási mániának” nevezte a szerb fegyverkezést. Zágráb szerint a térség országainak fel kell tenniük a kérdést, mi indokolja a szerb hadsereg ilyen ütemű fejlesztését?
Rakéták, drónok és vadászgépek
A horvát aggodalmakat mindenekelőtt a szerb haderő képességeinek változása magyarázza. Belgrád nem csupán elavult szovjet és jugoszláv eredetű eszközeit cseréli le, hanem olyan modern fegyverrendszereket is beszerez, amelyekkel a korábbinál nagyobb távolságból és hatékonyabban képes katonai célpontokat támadni.
A figyelem középpontjába idén a kínai gyártmányú CM–400AKG rakéták kerültek. Aleksandar Vučić szerb elnök márciusban megerősítette, hogy országa beszerezte a szuperszonikus, légi indítású rakétákat, amelyeket a szerb légierő MiG–29-es vadászgépeiről lehet bevetni. A fegyver közölt maximális hatótávolsága elérheti a 400 kilométert. A beszerzés különösen érzékeny a szomszédos államok számára, mert új lehetőségeket teremt a nagy távolságú csapásmérésre. Horvátország a rakétavásárlást destabilizáló lépésnek nevezte, amely fegyverkezési versenyt indíthat el a Balkánon.
A szerb haderő fejlesztése azonban nem korlátozódik a kínai eszközökre. Belgrád 2024-ben 2,7 milliárd euró értékű szerződést kötött Franciaországgal tizenkét új Rafale vadászgép beszerzéséről. A korszerű repülőgépek a légierő képességeinek jelentős bővítését szolgálják. Szerbia emellett kínai FK–3 légvédelmi rendszereket és CH–92A harci drónokat is vásárolt.
A modernizáció 2025-ben izraeli eszközökkel is folytatódott. A Reuters beszámolója szerint Szerbia 335 millió dollár értékben vásárolt izraeli PULS rakéta-sorozatvető rendszereket és Hermes drónokat, majd további, mintegy 1,6 milliárd dollár értékű hosszú hatótávolságú rakétákra, drónokra és elektronikai hadviselési eszközökre vonatkozó beszerzésekről is hírt adtak. Vučić áprilisban az izraeli együttműködésben megvalósuló harci drónok gyártására vonatkozó terveket is bejelentette. A technikai eszközök vásárlása mellett Belgrád a humánerőforrás-fejlesztésre is nagy hangsúlyt fektet: a szerb vezetés bejelentette a kötelező sorkatonai szolgálat visszavezetését is, ami jelentősen növeli az ország mozgósítható katonai tartalékát.
A különböző országokból származó eszközök beszerzése arra utal, hogy Belgrád egyszerre törekszik a hadsereg korszerűsítésére, a külföldi beszállítóktól való függés mérséklésére és saját hadiipari képességeinek bővítésére. A fejlesztések egyúttal növelik Szerbia katonai mozgásterét a Nyugat-Balkánon.
Regionális nagyhatalmi ambíciók
A fegyverkezés hátterében nem kizárólag katonai megfontolások állnak. Szerbia a Nyugat-Balkán egyik meghatározó politikai és katonai szereplője kíván maradni, és nem akarja, hogy a környező országok biztonsági együttműködései korlátozzák a mozgásterét. A korszerű haderő ennek a politikának az egyik fontos eszköze: növeli az ország elrettentő képességét, erősíti tárgyalási pozícióját, és nagyobb önállóságot biztosíthat számára egy regionális válság esetén.
Belgrád helyzete ugyanakkor összetett. Szerbia az Európai Unióhoz való közeledést is napirenden tartja, miközben nem csatlakozott az Oroszországgal szembeni nyugati szankciókhoz, és továbbra is szoros kapcsolatokat ápol Moszkvával. Kínával stratégiai és gazdasági együttműködést folytat, Franciaországtól pedig a legkorszerűbb nyugati harci repülőgépek egyikét vásárolja meg. A többirányú külpolitika a fegyverbeszerzésekben is megmutatkozik.
Szerbia fegyverkezése így nem csupán regionális ügy, hanem a globális nagyhatalmi rivalizálás terepe is. Belgrád a kínai és orosz fegyvervásárlásokkal, valamint a szoros gazdasági-politikai kapcsolatokkal Peking és Moszkva felé is nyit, miközben a NATO és az EU közvetlen szomszédságában helyezkedik el. Ez a többirányú külpolitika a Nyugat számára komoly geostratégiai kérdéseket vet fel.
A szerb vezetés hivatalosan az ország védelmével, a hadsereg korszerűsítésével és a biztonsági kockázatok mérséklésével indokolja a fejlesztéseket. A katonai képességek bővítése azonban szükségszerűen hatással van a szomszédos országok fenyegetésérzékelésére is.
A legfontosabb biztonságpolitikai kérdés Koszovó státusa. Belgrád nem ismeri el a 2008-ban kikiáltott függetlenséget, és továbbra is saját területének tekinti a volt tartományt. A szerb vezetés ezért különösen érzékenyen reagál minden olyan katonai vagy politikai lépésre, amelyet a koszovói albán vezetés megerősödéseként értékel. A feszültséget fokozza, hogy Koszovó is aktívan építi saját védelmi képességeit: Pristina az Egyesült Államoktól Javelin páncéltörő rakétarendszereket vásárolt, és határozott lépéseket tesz a Koszovói Biztonsági Erők (KSF) reguláris hadsereggé alakítására.
További feszültségforrás, hogy Horvátország, Albánia és Koszovó 2025 márciusában védelmi együttműködési nyilatkozatot írt alá. Zágráb és Tirana a megállapodást a regionális biztonságot szolgáló együttműködésként mutatja be, Belgrád viszont veszélyforrásként tekint rá. A szerb védelmi minisztérium 2026 februárjában ismét bírálta a három fél katonai együttműködésének elmélyítését.
A helyzetben a kölcsönös bizalmatlanság válik önmagát erősítő folyamattá. Szerbia a szomszédjaival való együttműködését biztonsági fenyegetésként értelmezi, ezért fejleszti haderejét, a szomszédos országok pedig a szerb fegyverkezésre hivatkozva erősítik saját védelmi képességeiket.
Horvátország sem marad le
Zágráb a NATO és az Európai Unió tagjaként más biztonsági környezetben fejleszti haderejét, mint a katonailag semleges státusára hivatkozó Szerbia. Horvátország azonban szintén jelentős fegyverbeszerzéseket hajt végre, részben éppen a megváltozott regionális biztonsági helyzet miatt.
A horvát védelmi minisztérium szeptemberben közölte, hogy az Egyesült Államokkal kötött megállapodások alapján nyolc Black Hawk helikopter, nyolc HIMARS rakétatüzérségi rendszer és Bradley gyalogsági harcjárművek beszerzésén dolgozik. A helikopterek és a HIMARS-rendszerek szállítását a korábban tervezett 2028-as időpont helyett 2027 végére vagy 2028 elejére gyorsítanák fel. A horvát vezetés emellett nagy hatótávolságú rakéták beszerzéséről is tárgyal. Horvátország nemcsak tüzérséggel és helikopterekkel fejleszti hadseregét. Zágráb az első francia Rafale vadászgépeit is átvette a megrendelt 12-ből, ezzel fejlesztve légierejét. Emellett a horvát kormány szándéknyilatkozatot írt alá legkorszerűbb német Leopard 2A8 harckocsik beszerzéséről is, ami a szárazföldi erők jelentős modernizációját jelenti.
Plenković szerint Horvátország védelmi képességeinek fejlesztése elrettentési célt szolgál, és nem irányul egyetlen szomszédos ország ellen sem. A horvát kormányfő ugyanakkor arra is emlékeztetett, hogy országa védelmi kiadásai az elmúlt tíz évben jelentősen emelkedtek.
A horvát–albán–koszovói együttműködés és a szerb fegyverkezés így egymást erősítő folyamatot indíthat el. A felek saját fejlesztéseiket védekező jellegűnek tekintik, a másik oldal azonban könnyen támadó szándékot olvashat ki belőlük. Ez a biztonsági dilemma akkor is növelheti a feszültséget, ha egyik fél sem tervez közvetlen katonai összecsapást.
Visszatérhet a háború a Balkánra?
A horvát–szerb viszonyt máig meghatározza az 1991 és 1995 közötti háború öröksége. A jugoszláv állam felbomlását kísérő fegyveres konfliktusok, az etnikai ellentétek és a területi viták mély nyomokat hagytak a térség társadalmaiban.
A fegyverkezés azonban önmagában nem bizonyítja, hogy bármelyik fél háborúra készül. A korszerű fegyverek beszerzése szolgálhatja az elrettentést és a hadsereg technikai felzárkóztatását is. Ugyanakkor a nagyobb csapásmérő képesség, a politikai bizalmatlanság és a rendezetlen konfliktusok együttesen növelhetik a válságok kitörésének veszélyét.
A legközvetlenebb kockázatot nem feltétlenül egy újabb szerb–horvát háború jelenti. Koszovóban továbbra is fennáll a veszélye annak, hogy egy helyi incidens vagy politikai válság fegyveres összecsapássá szélesedik. A NATO KFOR-missziója fontos szerepet játszik a biztonság fenntartásában és az eszkaláció megakadályozásában.
Bosznia-Hercegovina szintén a térség sérülékeny pontjai közé tartozik. Az ország politikai rendszere törékeny, a boszniai szerb vezetés és a központi állami intézmények közötti konfliktusok pedig újabb válságot idézhetnek elő. Egy ilyen fejlemény a szomszédos országokra is hatással lenne, különösen akkor, ha a politikai szembenállás fegyveres fenyegetéssé alakulna.
Egy, a kilencvenes évek délszláv háborúihoz hasonló, széles körű konfliktus jelenleg nem tekinthető a legvalószínűbb forgatókönyvnek. A NATO jelenléte, az európai integrációs törekvések, a nemzetközi diplomácia és a háború rendkívüli gazdasági költségei jelentős visszatartó erőt képviselnek.
A kockázatot ugyanakkor nem szabad lebecsülni. A fegyverkezés, a történelmi sérelmek és a regionális hatalmi versengés együtt olyan helyzetet teremthet, amelyben egy kisebb incidens is a vártnál súlyosabb következményekkel járhat. A Nyugat-Balkán jövőjét ezért nem önmagában az dönti el, hogy Szerbia vagy Horvátország hány új fegyvert szerez be, hanem az, hogy a katonai fejlesztések mellett sikerül-e megőrizni a politikai párbeszédet, kezelni a koszovói és boszniai konfliktusokat, és elkerülni, hogy a kölcsönös elrettentés fegyverkezési spirállá váljon.
