Így lehet megbuktatni egy törvényesen megválasztott kormányt

A mostani iráni tömegtüntetések okainak vizsgálatánál mindeddig csak érintőlegesen beszéltek arról, hogy a brit és amerikai titkosszolgálat hosszú évtizedek óta miként avatkozik be a perzsa állam belügyeibe.

Elkerülhetetlen, hogy a kezdetekhez, vagyis az ötvenes évek elejéig visszanyúljunk, még akkor is, ha az olvasó első nekirugaszkodásra nem lát összefüggést az akkori, és a mostani iráni események között.

Pedig nagyon is vannak, és érdemes a témába már csak azért is elmélyedni, mert a brit titkosszolgálat (MI6) akkori beavatkozása a mai napig mintaként szolgál arra, hogy miként lehet a háttérből irányítva megbuktatni egy törvényesen megválasztott kormány.

Mohamed Moszadek Irán világi miniszterelnöke 1951-ben törvényes választások keretében került a teheráni kormány élére. Első intézkedései közé tartozott, hogy államosítani akarta a Brit–Angol–Iráni Olajtársaságot (később BP). Ekkor a Teheránba akkreditált brit nagykövet ezt jelentette Londonnak:

London azon háborodott fel, hogy Moszadek azt az olajvállalatot kívánta nemzeti ellenőrzés alá vonni, amelyet a britek 1913 óta folyamatosan fejlesztettek. Irán új miniszterelnöke ezen kívül más, olyan intézkedéseket is bevezetett – társadalombiztosítás, földreform – amelyek a perzsa államot a modernizáció útjára tette.

Nagy-Britannia mindezt komoly fenyegetésnek tekintette saját stratégiai és gazdasági érdekeire nézve. Az Egyesült Királyságnak azonban amerikai támogatásra volt szüksége. A washingtoni Eisenhower-kormányzatot könnyen meg lehetett győzni arról, hogy Moszadeket erőszakkal közösen távolítsák el a hatalomból.

És itt érkeztünk el a jelenhez: Moszadek megbuktatását az iráni társadalomban még ma is a brit és amerikai politikusokkal szembeni bizalmatlanság fő okaként emlegeti. A Moszadek elleni 1953-as sikeres puccs megszilárdította a sah elnyomó uralmát a következő 26 évre, egészen az 1979-es iszlám forradalomig.

A hogyanra azért is érdemes választ keresni, mert az 1953-as iráni puccs a mai napig mintául szolgál a külföldi hatalmaknak arra, hogy miként avatkozzanak be sikeresen egy országba, megváltoztatva annak bel- és külpolitikáját.

A minta szerint az első lépés a politikai és jogi előkészítés. Ez Iránban 1953-ban úgy történt, hogy a CIA és az MI6, alkotmányos látszatot akart adni a puccsnak. Rávették Reza Pahlavit, hogy írja alá Moszadek menesztését. A sah a külföldi nyomásnak engedve ezt meg is tette.

A második lépésben következett a propaganda és a média manipuláció, amibe beletartozott az újságírók megvesztegetése, hamis tartalommal bíró cikkek megjelentetése, ezekben Moszadeket többek között azzal rágalmazták meg, hogy iszlámellenes, kommunista barát, tönkreteszi az ország gazdaságát, valamint a sah ellensége.

Ez után következett a harmadik fázis, az utcai zavargások és a tüntetések megszervezése. Ezek nem spontán megmozdulások voltak, hanem a CIA által irányított „káosz”. Ez elbizonytalanította a polgári lakosságot, a hadsereg alacsonyabb rangú tisztjeit, és a sahot is.

A puccs előkészítésének negyedik szakaszában a tábornokok és a magas rangú tisztek lefizetése volt a feladat. A sikeres államcsíny esetére a britek és az amerikaiak részéről komoly ígéretek is elhangoztak: kinevezések, katonai és polgári pozíciók megszerzése, amerikai támogatás. Amikor az utcákon már napok óta a káosz uralkodott, a hadsereg nem Moszadek, hanem a sah mellé állt. A puccs sikerrel járt.

Irán olajvagyona amerikai és brit kézbe került. Moszadeket letartóztatták, bíróság elé állították és három év börtönre ítélték, élete végéig házi őrizetben tartották.

Az iráni mintára épült fel az amerikaiak által támogatott dél-amerikai puccsok sora.

A teljesség igénye nélkül, ilyen volt a guatemalai puccs is 1954-ben, amikor amerikai segédlettel megdöntötték a demokratikusan megválasztott Jacobo Arbenz Guzman elnök hatalmát. Még ugyanebben az évben Paraguayra került sorra, egy évvel később pedig Juan Peron megbuktatása történt meg Argentínában, 1963-ban Ecuador, 1964-ben Brazília, 1971-ben Bolivia volt a sorrend. Argentínában 1973-ban Augusto Pinochet tábornok megdöntötte Salvador Allende baloldali elnök hatalmát és kemény jobboldali diktatúrát vezetett be. A 2000-es években számos sikeres puccs és államcsíny kísérlet történt Latin Amerikában amerikai segédlettel.

Nagyon ide kívánkozik az amerikai-magyar származású Charles Gatinak – Soros György egyik legbizalmasabb embere –, az ismert politológusnak, még 2012 elején egy hazai orgánumnak adott nyilatkozata. A magyar lap szembesítette Gatit, azzal a 168 Órának adott kijelentésével, hogy „igenis vannak lehetőségek arra, hogy az (Orbán) kormányt – ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák”.

Talán Gatinak az amerikai diplomáciára gyakorolt akkori befolyására jellemző lehet, hogy lapjelentések szerint Gati azt állította: Előzetesen olvasta azt a levelet, amelyet Hillary Clinton demokrata párti amerikai külügyminiszter, 2011 végén Orbán Viktornak írt, megfogalmazta aggályait a hazai közállapotokkal szemben.

Gati kormánybuktató elképzeléseit öt pontban foglalta össze, ahol százezres utcai tüntetések is szerepeltek az elméletében. A „szekrény „mélyéről Gati elővette Bajnai Gordont, Bod Péter Ákost és Bokros Lajost is, mint egy új kormány meghatározó figuráit. Gati pont azokat az egyéneket említette, akik már bizonyították, hogy alkalmatlanok Magyarország politikai és gazdasági stabilitásának megteremtésére és készek a külföldi befolyás elfogadására, sőt kívánatosnak tartják azt.

Ezt megelőzően pedig kaotikus – figyeljünk a szóhasználatra – gazdasági helyzetet feltételez. A polgárháború rémének felvetése az ötödik pontban oly szövegösszefüggésben szerepel, amely elég megvetően veti el a magyar patrióta kormány egyik legfontosabb identitásképző elemét. Gati szerint a polgárháború „akkor következhet be, ha a kormány nemcsak kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének bizalmát, de a választók rájönnek, hogy a szuverenitásról ismételt politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás.

Helyben vagyunk.