Külföld
A francia elnök hátba szúrta a német kancellárt – az EU bomlásnak indult
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Emmanuel Macron francia elnök hátba szúrta eddigi legszorosabb szövetségesét, Friedrich Merz német kancellárt. Mostanáig ez a két ország volt az, amely a leghangosabban ellenzett minden kapcsolatfelvételt Moszkvával.
Többször is kijelentették, hogy Vlagyimir Putyinnal nem tárgyalni kell, hanem legyőzni.
Oroszország veresége viszont csak nem akar összejönni az Európai Unió két nagyhatalmának, sőt jelen állás szerint, ha valaki győzni fog, az éppen a Kreml lesz. Macron talán a realitás talajára lépett, és döntött. Felveszi a kapcsolatot az orosz elnökkel. A gondolatot tett követte. Macron a múlt pénteken zárult brüsszeli EU-csúcstalálkozón hozakodott elő azzal, hogy Európának hasznos lenne kapcsolatba lépnie Putyinnal. Indoklása szerint így nem csak az Egyesült Államok, Oroszország és Ukrajna tárgyalhatna a békemegállapodásról.
Macron „megvilágosodását” nagyban segíthette az a felismerés is, hogy Moszkva legyőzése nem más, mint egy vágyvezérelt gondolat, és így arra kell készülni, hogy Oroszországgal hosszú távon partnerként kell számolni.
Ha csak erről lenne szó, akkor akár világos is lehetne az új francia álláspont.
Macron azonban lehetőséget látott a Putyinnal való kapcsolatfelvételben arra, hogy átrendezze a kelet-közép-európai térség geostratégiai erőviszonyait. A hidegháborús időkben Franciaország és Németország mint két egyenlő partner közösen gyűrték maguk alá az Európai Unió döntéshozatali rendszerét, a kisebb tagállamoknak alig hagyva teret az ebbe való beleszólásra.
A helyzet Németország újraegyesítése után kezdett megváltozni. Az újraegyesítést Franciaország határozottan ellenezte, félve attól, hogy az egyesített Németország föléje kerekedik. Párizs odáig ment, hogy nem sokkal a két német állam fúziója előtt még hosszú távú energetikai megállapodást kötött Kelet-Berlinnel, jelezve, hogy nem számít az egyesülésre.
A területileg, gazdaságilag és lakosságát tekintve a megnövekedett Németország csak lassan talált magára. Mára viszont egyértelműen az EU legnagyobb gazdaságával rendelkezik, a közösség GDP-jének 25 százalékát adja. Kifelé a két ország változatlanul a kettőjük közötti egyenlőséget mutatta, valójában azonban más volt a helyzet.
A franciák folyamatos félelemben éltek, mert tartottak a történelem megismétlődésétől, vagyis, hogy a németek – ahogy ezt tették Hitler alatt – megint leuralják a kontinenst.
Persze a „leural” kifejezés ma messze mást jelent, mint az, ami a második világháború alatt történt. Párizsban a német gazdasági túlsúlytól féltek. A második világháború vesztese a kelet-európai rendszerváltás után jelentős befolyásra tett szert a térségben. Gondoljunk csak a Lengyelországra, vagy éppen Magyarországra, ahol mindkét esetben a német gazdaság domináns szerephez jutott. A franciák is törekedtek, például Szlovákiában, Romániában, de nagyságrendileg lemaradtak riválisuk mögött.
A francia magatartást a reváns is vezényli. Az első világháború után éppen a brit szövetségeseikkel csinálták ugyanazt, mint amit velük most a németek tesznek. Létrehoztak egy addig soha nem volt délszláv államot, egy addig nem létező Nagy-Romániát – Bukarest még Moldovát is bekebelezte –, az északi szláv állam csak részben sikerült – Csehszlovákia révén –, mert a lengyelek nem csatlakoztak hozzá. Ennek ellenére Lengyelország és a Magyar Királyság elrabolt területeivel mesterségesen megteremtett új államalakulatok a francia befolyási övezet szerves részévé váltak. A brittek lemaradtak ebben a versenyfutásban.
A második világháború után Kelet-Európa a szovjet szövetségi blokkba tartozott, de a rendszerváltozás után megnyílt az európai hatalmak előtt a saját érdekeik szerinti újraosztozkodás lehetősége. Ebben pedig Franciaország alaposan lemaradt, még leghűségesebb térségbeli szövetségese Románia is kirúgta, mert az amerikaiakra tett.
Macron az ukrajnai háború tárgyalásos rendezésében lehetőséget látott a francia pozíciók visszaszerzésére.
Az egykori szovjet szféra országainak közvéleményének és több esetben, hol nyíltan, hol burkoltan az itt regnáló kormányoknak is elegük van a konfliktusból.
Magyarország áll ki leghatározottabban a béke megteremtése mellett, ebben támogatja az új cseh kabinet, és Szlovákia is ellenzi a további vérontást. Lengyelország hivatalosan kitart ugyan Ukrajna támogatása mellett, de ezzel a brüsszelita kormány alaposan amortizálta szavazóbázisát. A bukaresti kabinet azt színleli, hogy az EU fősodra mellett áll, de titokban fél, hogy az oroszok elfoglalják Odesszát és annak környékét, és ezzel Moszkva csapatai elérnék a román határt.
A francia elnök mindebből valószínűleg azt a következtetést vonta le, hogy Kelet-Közép-Európába van mit keresnie, ha a „béketeremtőként” pozícionálja magát.”
Ez az álláspont azonban téves. Ugyanis az Ukrajnával való béketárgyalások megkezdésének támogatása a patrióta világnézet velejárója. Lehet, hogy nem minden térségbeli ország kormánya jutott el idáig, de a lakosság nagyobbik része már világosan látja a helyzetet. A patrióta világnézet azonban Macrontól nagyon messze áll. Éppen ezért, a francia elnök hiába akar Putyinnal tárgyalni, ez kevés ahhoz, hogy valódi béketeremtővé váljon.
