A fogkefe története a botoktól a nejlonig

Kevés egyszerűbb, mégis nagyszerűbb eszköz létezik a fogkefénél, melynek feltalálása jelentős előrelépést jelentett a szájhigiéniában – gondoljuk mi. A valóság az, hogy évszázadoknak kellett eltelnie ahhoz, mire eljutottunk oda, hogy a fogkefe a szájápolás biztonságos eszközévé váljon.

Nem tudni, az ember pontosan mikortól érzett késztetést a fogmosásra, hisz ezek az eszközök legtöbbször könnyen bomló, természetes anyagokból készült, eldobható tárgyak voltak, így kevés emlék vagy bizonyíték maradt fenn róluk. Azokban a természeti kultúrákban, ahol nem ismerik a fogkefét, legtöbbször gyógynövényeket rágcsálnak, esetleg öblögetnek a mai napig is. A legrégebbi fogkefe-funkciójú eszközök mezopotámiai, illetve egyiptomi sírokból kerültek elő, melyek korát 5000 – 5500 évre datálják.

Ezek még közel sem a ma jól ismert sörtés fogkefék voltak, hanem apró botok és gallyak, melyek végének rostjaival tisztították őseink a fogaikat - írja a Life.

Az ókori Kínában i. e. 1600 körül szintén aromás fák ágait rágcsálták, melyek nem csupán a szennyeződéseket távolították el, de még a leheletet is frissítették. Érdekesség, hogy a Neem-fa, illetve a fogkefefa gallyaiból készült rágókefék a mai napig elterjedt szájápolási termékek Észak-Afrikától Közép-Ázsiáig.

Egyes régészeti ásatásokon pedig tarajos sül tüskéje, madártoll, állatcsont került elő, melyeket fogpiszkáló gyanánt használtak. Az ókori görögök és rómaiak hajmeresztő fogmosási szokásai között nem maradtak fenn fogkefére utaló emlékek, a merőben szokatlan fogkrémeket rongyokkal vitték fel a fogakra, az ételmaradékot pedig fogpiszkálóval tüntették el.

Az első sörtékkel rendelkező fogkeféket a kínaiak találták fel az 1400-as években: csont-, illetve bambusznyélre erősítettek az északon nevelt disznók sertéjét. Azért épp az északi konnektororrúak szőrzetére esett a választás, mert a hideg miatt az ő sörtéik vastagabbak és erősebbek voltak. Kereskedők révén Európába is eljutott a fogkefe híre, ahol a sertésszőrt az egy fokkal kíméletesebb lószőrre, esetleg tollakra cserélték.

Ennek az elvnek némileg ellentmond, hogy az európaiak a 18-19. században egy ideig sárgaréz sörtékkel gyalulták le fogsorukat.

Ezekben az időkben a fogkefe luxuscikknek számított, a köznép jószerivel sóval és korommal átitatott rongyokkal próbált úrrá lenni a szennyeződéseken. Az olcsóbb fogkeféket ló, a drágábbakat pedig borz szőréből készítették.

Az első tömeggyártott fogkefét William Addis nevéhez kötik, aki börtönévei alatt alkotta meg forradalmi találmányát. A lázadás miatt elítélt férfi rájött, hogy a rongyos fogmosás nem elég effektív, ezért egy étkezésről megőrzött csontba lyukakat fúrt, majd sörtéket fűzött bele, melyeket ragasztóval rögzített. Szabadulása után gyümölcsöző vállalkozást épített fel, cége pedig egészen 1996-ig a család tulajdonában maradt. (Jelenleg is ez a legjelentősebb brit fogkefegyártó cég.)

Noha a tömeggyártással szélesebb közönség számára vált elérhetőbbé a fogkefe, valamint az alapos fogmosás, az állati eredetű sörtékkel volt egy komoly gond: nehezen lehetett őket tisztítani, nehezen száradtak. A régi fogkefék baktériumtenyészetei alól csak a puhább és kényelmesebb fogmosást biztosító nejlon megjelenése jelentette a kiutat, melyek közül az elsők 1938-ban kerültek forgalomba.

Ez utat nyitott a napi fogmosásnak, a fejlettebb szájhigiéniának, mely általánosságban javította az emberek fogainak épségét.

Az 1960-es években jelentek meg a még hatékonyabb szájápolást lehetővé tevő elektromos fogkefék, melyek ugyan nem feltételei a helyes fogmosásnak, de mindenképp hasznosak lehetnek. A hetvenes évek orvostechnikai forradalma természetesen az orális higiéniát sem kerülte el, és megjelentek a hajlított fejű, sűrűbb sörtéjű modellek, melyekkel a hátsó fogakat is könnyen elérhették.

A fogkefe története azonban napjainkban is tart, hisz a tudomány és technológia fejlődése újabb és újabb eszközök kikísérletezését ösztönzi.