Lassan négy éve tart az ukrán háború, mi változott meg a háborúban és bennünk?

A drónkamerán nincs hősi zene. Csak egy remegő kép a hófoltos mezőről, aztán egy villanás: a célpont eltűnik a füstben, a kezelő pedig már húzza is tovább a térképet a kijelzőn, mintha egy videojátékban váltana pályát. A 21. század reguláris háborúja így néz ki Európában és ettől lesz ijesztően „hétköznapi”.

Majdnem négy éve tart a teljes körű orosz–ukrán háború (2022. február 24. óta) és a legnagyobb félreértés talán az, hogy „már mindent láttunk belőle”. Valójában ez a konfliktus nem egyszerűen frontvonalak csatája, hanem államok állóképességi vizsgája.

Ki tud gyorsabban tanulni, gyártani, mozgósítani, szövetséget szervezni és közben egyben tartani a hátországot.

Ami megváltozott, a front nem térképen, hanem gyártósoron dől el

A háború elején sokan villámháborús forgatókönyvet vártak. Aztán jött a kijózanodás időszaka, a mozgó háborúból fokozatosan felőrlés lett, ahol a döntő kérdés nem az, hogy kinek van „szebb” fegyvere, hanem hogy kinek van több működő eszköze holnap is. A legfrissebb nyugati becslések szerint a katonai veszteségek nagyságrendje hihetetlen, de fontos tudnunk, hogy ezek becslések, mert egyik fél sem ad teljes körű, ellenőrizhető adatot.

A civil veszteségek aránya is egészen elképesztő méreteket öltött. Az ENSZ emberi jogi megfigyelő missziója szerint 2025-ben a háború a civileknek volt a leghalálosabb 2022 óta, és a számok emelkedtek 2024-hez képest.

1) Front: a „drónlabor” és az elektronikai párbaj kora

A modern háború leglátványosabb tanulsága, hogy a front fölött egy „mindent látó szem” lebeg a levegőben és aki lát, az talál. A drónok ma már nem extra kütyük, hanem tömegtermékek, amelyekkel a felek kiváltanak vagy kiegészítenek klasszikus tüzérségi feladatokat is. Több cikkünkben részletesen bemutattuk, hogyan változtatja meg a drónharc a hadviselést, és milyen ipari léptékben gondolkodik Ukrajna az FPV-drónoknál.

De a drónforradalomnak van egy kevésbé „filmszerű” párja is, az elektronikai hadviselés. Zavarás, ellenzavarás, jelvesztés, új frekvencia, új protokoll, a fronton sokszor nem az a kérdés, hogy van-e eszközöd, hanem hogy működik-e 30 másodperc múlva is. A hadviselés ettől lett egyszerre high-tech és kíméletlenül „ipari”.

2) Hátország: lőszer, pótalkatrész, futószalag a valódi stratégia

A háború egyik legőszintébb mondata ma így hangzik, amit nem tudsz legyártani, azt előbb-utóbb nem is tudod felhasználni. Európában ezért fut fel a védelmi költés és beruházás, friss összegzése szerint az EU-tagállamok védelmi kiadásai és beruházásai érezhetően emelkedtek 2024–2025-ben.

Az EU közben külön programokkal próbálja gyorsítani a lőszer- és rakétaszállításokat Ukrajnának és a Bizottság is hangsúlyozza a gyártókapacitások növelését. A valóság azonban rapszodikus, az ígéretek, a megrendelések és a tényleges leszállítások tempója sokszor nem ugyanaz, ezt korábban különböző jelentések is érzékeltették az „egymillió lövedék” cél kapcsán.

Orosz oldalon a felőrlő háború egy másik tanulságot is felszínre hozott, jelesül, hogy a partnerségek újraértékelődnek. Ma már biztosan tudjuk, hogy az orosz tüzérség egyes időszakokban nagyon erősen támaszkodott észak-koreai lövedékekre és ez már nem „szövetségi gesztus”, hanem stratégiai ellátási lánc.

3) A világrend átrendeződése: szövetségek, energia, biztonsági reflexek

A háború Európában a biztonságpolitikai reflexeket is átírta: Finnország 2023. április 4-én, Svédország 2024. március 7-én csatlakozott a NATO-hoz.

A másik nagy, hétköznapi front az energiaellátás lett. Az EU orosz gázimportja 151 milliárd köbméterről (2021) 37 milliárdra (2025) esett vissza és a tervek a további leválást célozzák. Ez nem csak külpolitika, ez már rezsi, ipar, versenyképesség, és végső soron társadalmi tűrőképesség kérdése is.

Mi biztos és mi nem, az eddig leírtakból?

Biztos, hogy a háború 2022. február 24-én indult teljes körű invázióként, és azóta Európa biztonságpolitikája, ipari gondolkodása és energiaútvonalai látványosan változtak.
Erős bizonyítékok vannak arra is, hogy a drónok és a tömeges, gyorsan pótolható eszközök súlya, aránya nőtt és hogy a felőrlő logika (lőszer, ember, gyártás) visszatért.
Nem biztos viszont (és ritkán is az), hogy a veszteségszámok pontosak. A leggyakrabban idézett adatok különböző intézményi becslések, amelyek egymáshoz közelíthetnek, de nem „hivatalos igazságok”.

És közben mi is megváltoztunk, észrevétlenül

Az első hetekben Európa úgy nézte Ukrajnát, mintha a saját ablakán tört volna be a hideg. Minden hír „rendkívüli” volt. Menekülők a pályaudvarokon, hosszú sorok a határon, térképek a képernyőn, a mondat pedig minden családi ebédnél ugyanaz: „Ez itt van mellettünk.” Aztán telt az idő, és a háború – a maga borzalmas következetességével – belesimult a mindennapjainkba. Reggeli kávé, telefon, görgetés: „újabb csapás”, „újabb drón”, „újabb csomag”, „újabb nyilatkozat”. Az ember pedig egy pillanatra megáll, aztán tovább görget, mert indulni kell dolgozni, el kell intézni a számlákat, és valahogy élni kell.

Ez a belefásulás nem feltétlenül erkölcsi bukás. Sokszor önvédelem. A folyamatos rossz hírek, a nonstop figyelem és a tehetetlenség érzése kiégeti az idegrendszert. A pszichológusok ezt „média-túlterhelésként” és hírstresszként írják le, és azt tanácsolják, hogy érdemes tudatos korlátokat húzni a fogyasztásban. Világszinten kb. 39% ember mondja, hogy néha vagy gyakran kerüli a híreket, és több országban nőtt azok aránya, akik kimerítőnek érzik a hírek özönét.

Csakhogy a védekezésnek van mellékhatása is. Lassan „inflálódik” a borzalom. Ami 2022-ben még sokkolt, az 2026-ban sokaknál már csak egy értesítés. Nem azért, mert kevesebb benne a fájdalom, hanem mert mi lettünk fáradtabbak. A szakirodalom régóta beszél arról, hogy ismételt szenvedés-expozíció gyengítheti az együttérzést és érzelmi kimerüléshez vezethet, a köznyelv ezt gyakran „compassion fatigue”-ként (együttérzésből fakadó fáradtság) emlegeti.

Európai emberként közben észrevétlenül hozzászoktunk ahhoz is, hogy a „háború” nem történelmi fejezet, hanem háttérzaj. Beépült a szókincsünkbe a drón, a légvédelem, a szankció, az energiaár, a lőszertermelés. A normalitásunk része lett, hogy a biztonság nem adottság, hanem költségvetési sor, hogy a szövetségek nem díszletek, hanem mindennapi biztosítások. A legnagyobb változás talán az, hogy a békét – amit sokáig természetes európai állapotnak hittünk – ma már sokan inkább kivételes állapotként érzékelik, jó lenne, ha lenne, de nem biztos, hogy „jár”.

És itt jön a cikk legkényelmetlenebb, mégis szükséges mondata, a háború nemcsak a frontot alakította át, hanem a figyelmünket is. Aki ma kattint, sokszor már nem a részletek miatt kattint, hanem azért, mert szeretné végre megérteni: „Mi értelme ennek az egésznek, és mikor lesz vége?” Ezért működik még mindig a téma, nem a szenzáció miatt, hanem mert az emberek a saját életükhöz keresnek kapaszkodót egy olyan konfliktusban, amelyet már nem tudnak naponta átélni, de elfelejteni sem tudnak.

És akkor a legnehezebb kérdés, mi lehet ennek a vége?

A háború befejezése ma kevésbé „csata”, inkább kifáradás-matematika. Három reális forgatókönyv látszik:

1. „Fagyasztott” lezárás: tűzszünet jellegű állapot, amely időnként visszaforrósodik. Ez kevesebb halálos veszteséget fog jelenteni, de sok a hosszú távú bizonytalanság.
2. Kifáradásos kompromisszum: valamelyik oldal – vagy a támogató környezet – elér egy pontot, ahol a további folytatás ára politikailag és gazdaságilag már nem fenntartható.
3. Elhúzódó konzerválás: a háború nem „véget ér”, csak rutinná válik és így tovább termeli a veszteséget, miközben a technológiai tanulságok szétszivárognak más konfliktusokba is.

A 21. századi háború legcinikusabb tanulsága talán az, hogy nem attól veszélyes, hogy modern, hanem attól, hogy fenntarthatóvá vált. A béke kérdése így már nem pusztán az, hogy ki mit akar, hanem hogy ki bírja tovább béke nélkül és milyen áron.