A Magyar Újságírók Országos Szövetsége szerint a minisztériumok gyakran hárítanak, elzárkóznak vagy hallgatnak. A Magyar Hírlap ugyanezt tapasztalja, a kormány nemcsak egy szerkesztőséget, hanem az olvasók kérdéseit is az ajtó előtt hagyhatja.
A múlt héten még úgy tűnhetett, hogy mindez egyetlen lap panasza. A Magyar Hírlap nem jutott be az ügynökakták új szabályozásáról meghirdetett kormányszóvivői tájékoztatóra, mert helyhiányra hivatkozva várólistára került. Korábban előfordult, hogy munkatársunk jelen lehetett egy kormányzati eseményen, de kérdezési lehetőséget már nem kapott. Minisztériumi megkereséseink közül több, érdemi válasz nélkül maradt.
Lehetett volna azt mondani, hogy ez csupán sértett újságírói önérzet. Egy szerkesztőség magánügye. Szervezési hiba, megtelt sajtóterem, elveszett elektronikus levél.
Csakhogy időközben megszólalt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége is és kiderült, hogy nem egyetlen székről, egyetlen lapról vagy egyetlen elfelejtett válaszról van szó. A MÚOSZ szerint fél évvel a TISZA-kormány megalakulása után sem működik megfelelően valamennyi minisztérium sajtókommunikációja. A szakmai szervezet hárításról, elzárkózásról, semmitmondó, késedelmes vagy teljesen elmaradó válaszokról, valamint „bújócskát játszó sajtósokról” számolt be.
Ami a Magyar Hírlap tapasztalataként személyes sérelemnek látszhatott, arról most egy országos szakmai szervezet állítja, hogy rendszerszintű probléma körvonalazódik.
Nem kutatási jelentés, de nem is kocsmai panasz
Fontos pontosan fogalmaznunk. A MÚOSZ közlése nem minisztériumonként végzett, számszerű adatokkal alátámasztott audit. Nem tudjuk meg belőle, melyik tárca hány kérdést kapott, mennyit válaszolt meg és hány nap alatt tette ezt. Az állásfoglalás a szerkesztőségektől, újságíróktól érkező szakmai tapasztalatokat összegzi.
Ez korlátozza a dokumentum bizonyító erejét, de nem teszi jelentéktelenné. Ha egymástól különböző szerkesztőségek ugyanarról számolnak be, a kormány nem intézheti el az ügyet azzal, hogy mindenki rossz címre küldte a levelét.
A MÚOSZ elnöke, Kocsi Ilona arra is felhívta a figyelmet, hogy bár a miniszterelnök rendszeresen tart sajtótájékoztatót, a kormány pedig közösségi oldalain folyamatosan ismerteti a döntéseit, az újságírók nehezen jutnak el a szakmai részleteket ismerő államtitkárokhoz, főosztályvezetőkhöz és szakértőkhöz. A nyilvánosság így megkapja a döntés címét, esetleg a politikai indoklását is, de a lábjegyzeteket már sokszor nem.
Pedig gyakran éppen a lábjegyzetben van maga a történet sava-borsa.
Mennyibe kerül az intézkedés? Milyen számítás készült előtte? Kiket hallgattak meg? Milyen kockázatokat azonosítottak? Ki felel a végrehajtásért? Milyen adatokból jutott a kormány a közölt következtetésre?
Ezek nem ellenséges kérdések. Ezek a kormányzás kérdései.
A válasz, amely nem válaszolt
A történet következő fordulata szinte tankönyvi lett. A Telex megkérdezte a Miniszterelnökséget, mely tárcáknál nem működik még önálló sajtóosztály és miért érkeznek késedelmesen vagy egyáltalán nem érkeznek válaszok.
A kormányzati kommunikáció azt közölte, hogy elkötelezett az átlátható tájékoztatás és az újságírók támogatása mellett. Ismertette azt is, hogy a beérkező leveleket témák és felelősök szerint rendszerezik, majd az illetékes szervezeti egységekhez továbbítják. Hozzátette, hogy bizonyos kérdések nem tartoznak a kormány hatáskörébe, más ügyekben még nincs kialakult álláspont vagy a válasz korábban már elhangzott. A Miniszterelnökség reakcióját a Telex ismertette.
Csakhogy arra nem válaszoltak, mely minisztériumokban nincs megfelelő sajtóapparátus és mi okozza a MÚOSZ által kifogásolt működési zavart.
Megkérdezték, miért nem érkezik válasz. Erre elmagyarázták, hogyan iktatják a kérdést.
Ez nem feltétlenül cinizmus. Lehet túlzott központosítás, felelősségi bizonytalanság, szakmai felkészületlenség vagy a politikai jóváhagyástól való félelem is. A végeredmény azonban ugyanaz, az újságíró megkapja a levél útvonalát, az olvasó viszont nem kapja meg az információt.
A Magyar Hírlap esete már nem különálló történet
A Magyar Hírlap időben jelentkezett az ügynökaktákról szóló tájékoztatóra. A válasz szerint helyhiány miatt nem tudták regisztrálni munkatársunkat, ezért várólistára kerültünk.
Nem állítjuk, hogy politikai utasítás született a kizárásunkról. Erre nincs bizonyítékunk. Egy sajtóterem valóban megtelhet, a tűzvédelmi szabályokat pedig még a legfontosabb újságírói kérdés sem írhatja felül.
Azt viszont nem tudjuk, hány férőhely állt rendelkezésre, hány szerkesztőség jelentkezett, milyen sorrendben bírálták el az igényeket és milyen szabály alapján került az egyik médium a terembe, a másik pedig a várólistára.
Éppen ez a probléma: nem tudjuk.
Ha ez lett volna az egyetlen eset, nem tulajdonítanánk neki rendszerszintű jelentőséget. Az elmúlt hónapokban azonban munkatársunk kormányzati sajtótájékoztatón sem kapott kérdezési lehetőséget, több minisztériumi megkeresésünk válasz nélkül maradt, egy paksi eseményre pedig előbb meghívást kaptunk, majd helyhiányra és egy hajnalban elküldött értesítésre hivatkozva nem jutottunk be, a helyszínre.
Mindegyik történetre adható külön technikai magyarázat. Együtt azonban már ugyanabba a mintázatba illeszkednek, amelyről most a MÚOSZ is beszél. A szervezet szerint az összkép nem megnyugtató.
A zárt ajtó pedig attól még zárt marad, hogy politikai szándék, szervezetlenség vagy közöny miatt nem nyitják ki.
Nem tagadjuk a múltunkat, de kérdezni a jelenben kell
A Magyar Hírlap nem kíván úgy tenni, mintha az előző tizenhat év médiarendszerén kívül állt volna. Ezt nem elkenni kell, hanem kimondani. A múlt elismerése azonban nem jelenthet örökös eltiltást a jelentől. Egy szerkesztőség hitelessége nem életfogytig érvényes kitüntetés, de nem is visszavonhatatlan ítélet. Naponta újra meg kell dolgozni érte.
A Magyar Hírlap több mint egy éve tárgyilagos, polgári-konzervatív, ugyanakkor a mindenkori hatalommal szemben kritikus újságírásra törekszik. Nem kérjük a kormánytól, hogy bemondásra higgye el ezt. Olvassa a cikkeinket. Cáfolja meg a tévedéseinket. Mutasson rá, ha igazságtalanul következtetünk.
De válaszoljon.
Egy rendszerváltást hirdető kormány nem építhet új hitelességi kasztrendszert, amelyben vannak eredendően elfogadott és örökre megbélyegzett szerkesztőségek. Ha csak a névsor változik, de megmarad a baráti és ellenséges sajtó közötti hatalmi felosztás, akkor nem új nyilvánosság születik. Csak mások ülnek a sajtóterem első sorában.
A Facebook-bejegyzés nem sajtóválasz
A TISZA politikai felemelkedésének egyik kulcsa a közvetlen kommunikáció volt. Magyar Péter a közösségi médián keresztül képes volt megkerülni a korábbi hatalom által uralt nyilvánossági szerkezetet. Ami ellenzéki politikusként felszabadító eszköz volt, kormányfőként azonban nem válhat a sajtó megkerülésének módszerévé.
A közösségi oldal bejelentésre alkalmas. Ellenőrzésre azonban kevésbé.
A politikus dönti el, miről beszél, milyen képet mellékel, melyik adatot emeli ki és melyik kellemetlen részletet hagyja ki. Az újságíró feladata éppen az, hogy az el nem mondott mondat után érdeklődjön.
Ha csak a kormány beszél, az közlés. Ha a sajtó visszakérdezhet, az nyilvánosság.
A kettő nem ugyanaz.
A kormánynak nem az újságírói kíváncsiságot kell kiszolgálnia, hanem az állampolgárok tájékozódási jogát. Amikor egy lap nem jut be, nem kérdezhet vagy levele válasz nélkül marad, nem elsősorban a szerkesztőség hiúsága sérül. Az olvasó veszít el egy kérdést.
Nem támadunk, szabályokat kérünk
A helyzet rendezéséhez nem szükséges új törvény. Néhány egyszerű és minden szerkesztőségre egyformán érvényes szabály elegendő lenne:
legyen nyilvános a kormányzati sajtóesemények akkreditációs rendje és befogadóképessége;
túljelentkezés esetén működjön ellenőrizhető sorrend, rotáció, sorsolás vagy sajtópool;
a be nem jutó szerkesztőségek online vagy írásban is kérdezhessenek;
a minisztériumok igazolják vissza a megkereséseket, nevezzék meg a felelőst és a várható válaszadási határidőt;
a sajtótájékoztatókon világnézetileg és szerkesztőségileg különböző médiumok kapjanak kérdezési lehetőséget;
az elutasítás legyen röviden megindokolt és felülvizsgálható.
Ezek a garanciák nemcsak a Magyar Hírlapot védenék. Védenék a kormányt is attól a gyanútól, hogy kényelmi vagy politikai szempontok alapján osztja el a nyilvánossághoz való hozzáférést.
A MÚOSZ állásfoglalása után a kabinet már nem mondhatja, hogy elszigetelt szerkesztőségi sérelmekről van szó. Most már szakmai jelzés érkezett arról, hogy valami nincs rendben. Erre nem kommunikációs önigazolás, hanem működési változtatás volna a megfelelő válasz.
Nem azt kérjük, hogy a kormány szeresse a Magyar Hírlapot. Nem kérünk első soros széket, előre egyeztetett kérdést vagy védelmet a vitákkal szemben. Azt kérjük, hogy hagyjanak dolgozni.
A sajtó hitelességéről nem a miniszterelnök, nem a kormányszóvivő és nem az akkreditációs lista dönt. Arról az olvasó határoz.
Ehhez azonban a kérdésnek be kell jutnia az ajtón.
