Egy kormányváltás mindig reményt ébreszt. Különösen akkor, ha az új hatalom azzal az ígérettel érkezik, hogy felszámolja elődjeinek kiváltságait, véget vet a politikai kapcsolatokon alapuló előnyszerzésnek és visszaadja a közélet tisztaságába vetett hitet. De mi történik akkor, ha néhány hónappal később már az új vezetés környezetében is feltűnnek az ismerős jelenségek? Családi kapcsolatok, politikai bizalmasok, gyorsan erősödő üzleti szereplők, váratlan kinevezések és látványos médiapiaci átrendeződések. Vajon valóban új korszak kezdődött vagy csupán a szereposztás változott?
A hatalom természete nem változik meg egy választástól
A magyar közéletben az elmúlt évek egyik legtöbbet hangoztatott vádja az volt, hogy az állam nem mindenkié, hanem egy kiváltságos köré. Hogy a közpénzekhez, a nagyobb megbízásokhoz, a vezetői székekhez és a gazdasági lehetőségekhez sokszor könnyebben jutnak hozzá azok, akik megfelelő politikai vagy személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.
Ezek a vádak jelentős szerepet kaptak a politikai változást sürgető erők kommunikációjában. A választók egy része pedig éppen azért támogatta a fordulatot, mert hitt abban, hogy a kivételezés korszakát felválthatja egy igazságosabb, átláthatóbb rendszer.
Csakhogy a hatalom természetét nem változtatja meg önmagában az, hogy más ül a miniszteri székben.
Az igazi próbatétel akkor kezdődik, amikor az új vezetőknek már nem az elődeik döntéseit kell bírálniuk, hanem saját környezetük igényeinek kell határt szabniuk.
Amikor egy régi munkatárs szeretne állami megbízást. Amikor egy politikushoz közel álló személy jelentkezik jól fizető pozícióra. Amikor egy családtag vállalkozása éppen azokban az ágazatokban kezd terjeszkedni, amelyekben az állami döntéseknek különösen nagy jelentőségük lehet.
Mindez önmagában természetesen nem bizonyít szabálytalanságot. A rokoni kapcsolat nem bűn, a barátság nem összeférhetetlenség és egy sikeres vállalkozás mögött sem kell automatikusan politikai befolyást keresni.
Azonban, ha az előző hatalom idején ugyanezek a jelenségek éles bírálatot váltottak ki, akkor az új vezetés esetében sem lehet elintézni őket azzal, hogy most másokról van szó.
Ismerős jelenségek, új szereplők
Az elmúlt hónapokban több olyan történet került a nyilvánosság elé, amelyben a politikai kapcsolatok és az állami lehetőségek találkozása vetett fel kérdéseket.
Korábbi kampánymunkatársakhoz kötődő állami megbízásokról, vezető politikusok személyes környezetéből érkező kinevezésekről, valamint a politikai szereplőkhöz kapcsolódó vállalkozások növekedéséről jelentek meg beszámolók.
A médiapiacon is figyelemre méltó folyamatok zajlanak. Egyes társaságok látványosan erősödnek, országosan ismert műsorvezetőket szerződtetnek, új közéleti produkciókat indítanak és olyan együttműködések jönnek létre, amelyek politikai családi kapcsolatok miatt is közérdeklődésre tarthatnak számot.
A médiavállalkozások terjeszkedése persze lehet teljesen természetes üzleti folyamat. A televíziós piac átalakul, a nézőkért folytatott verseny pedig új befektetéseket és új arcokat hozhat.
A kérdés mégis adódik, hogy honnan érkezik a pénz, kik állnak a tulajdonosi háttérben, milyen üzleti érdekek találkoznak és mennyiben befolyásolják az állami döntések a piaci lehetőségeket?
Ezekre nem elegendő sejtetésekkel válaszolni. Szerződésekre, tulajdonosi adatokra, pénzügyi beszámolókra és átlátható döntésekre van szükség.
Annál is inkább, mert a politikai hatalom és a médiatulajdon összefonódásának veszélye korábban az egyik legsúlyosabb kifogás volt az előző rendszerrel szemben.
Ha akkor problémának számított a politikai kapcsolatokkal rendelkező médiavállalkozók térnyerése, most sem lehet közömbös, ha hasonló kérdések merülnek fel.
Ami tegnap elfogadhatatlan volt, ma megengedhető?
Ez talán az egész történet legfontosabb erkölcsi kérdése.
A politika gyakran hajlamos arra, hogy ugyanazt a magatartást egészen másként ítélje meg attól függően, ki követi el.
A saját oldalán szakmai bizalomnak nevezi azt, amit az ellenfélnél haveri kinevezésnek tartott. Természetes üzleti sikernek látja azt, amit korábban politikai hátszéllel magyarázott. A saját környezetében ártatlanságot vélelmez, miközben az előző vezetés embereinél már a személyes kapcsolatok meglétét is gyanúsnak találta.
Ez a kettős mérce nemcsak a politikai hitelességet rombolhatja, hanem a demokráciába vetett bizalmat is.
Mert a választópolgároknak joguk van feltenni a kérdést, hogy valóban a szabályokat akarták megváltoztatni vagy csak azt, hogy kik részesüljenek a rendszer előnyeiből?
A két cél között óriási a különbség.
Az egyik valódi reform, amíg a másik pusztán hatalomcsere.
És ha egy új vezetés a korábbi kiváltságok felszámolásával szerzett támogatást, akkor különösen nagy felelőssége van abban, hogy a saját környezetében se tűrjön olyan gyakorlatot, amelyet előzőleg elfogadhatatlannak nevezett.
Elszámoltatás vagy politikai bosszú?
A helyzetet még érzékenyebbé teszi, hogy a kormányváltás után az előző hatalom szereplőinek elszámoltatása is a politikai napirend meghatározó részévé vált.
A közpénzekkel való visszaélések kivizsgálása természetesen nemcsak joga, hanem kötelessége is a demokratikus államnak. Ha valaki bűncselekményt követett el, annak következményeit viselnie kell, függetlenül politikai hovatartozásától.
Csakhogy az elszámoltatás és a politikai bosszú között világos határ húzódik.
A büntetőjogi felelősség megállapítása nem lehet kormányzati kívánság kérdése. A bizonyítékokat fel kell tárni, a vádat törvényes eljárásban kell bizonyítani, az ítéletet pedig független bíróságnak kell meghoznia.
Senkit nem lehet pusztán azért börtönbe küldeni, mert korábban hatalmon volt vagy mert politikailag nemkívánatos szereplővé vált.
De ugyanez fordítva is igaz. Senki nem mentesülhet a jogi felelősség alól csak azért, mert éppen a jelenlegi hatalomhoz tartozik.
És itt érkezünk el egy olyan kérdéshez, amelyen talán a jelenlegi vezetőknek is érdemes elgondolkodniuk.
Nem félnek attól, hogy egyszer ők következnek?
A történelem egyik visszatérő tanulsága, hogy a politikai hatalom ritkán tart örökké.
Azok, akik ma kineveznek, támogatásokról döntenek, szerződéseket írnak alá és gazdasági folyamatokra gyakorolnak befolyást, egyszer ugyanúgy számot adhatnak ezekről a döntéseikről, mint elődeik.
Egy demokratikus jogállamban ennek nem fenyegetésnek, hanem természetes alapelvnek kellene lennie.
A miniszteri tisztség nem jelent örökös védettséget. A parlamenti többség nem ad felhatalmazást a közpénzek magánérdekű felhasználására. A politikai népszerűség pedig nem helyettesítheti a törvényességet.
Ha a jelenlegi hatalom valóban azt vallja, hogy a korábbi vezetők döntései évekkel később is vizsgálhatók, akkor ezt a mércét saját magára nézve is el kell fogadnia.
Hiszen ami ma politikai bizalomnak látszik, arról egy későbbi vizsgálat során felmerülhet, hogy jogszerű és indokolt volt-e. Ami ma természetesnek tűnő állami megbízás, annak egyszer a teljesítését és pénzügyi hátterét is ellenőrizhetik.
Ezért a mindenkori hatalomnak nem az a legjobb biztosíték, ha a saját embereit védi, hanem az, ha olyan döntéseket hoz, amelyek később is kiállják a nyilvánosság és a jogszerű ellenőrzés próbáját.
Hungarikum lenne a haveri kapitalizmus?
A politikai kapcsolatokon alapuló előnyszerzés nem magyar találmány.
Európában és a világ más részein is találunk példákat arra, hogy politikai szereplők környezetében üzleti hálózatok épülnek, állami megbízások koncentrálódnak vagy a gazdasági és politikai hatalom egymást erősíti.
A különbség nem az, hogy egy országban vannak-e befolyásos családok, baráti kapcsolatok vagy nagyvállalkozók, hanem az, hogy működnek-e azok az intézmények, amelyek megakadályozzák a közérdek magánérdeknek való alárendelését.
Egy jól működő demokráciában nem a hatalmon lévők jóindulatára kell bízni a tisztességet. A nyilvánosság, az ellenőrizhető pályázatok, az összeférhetetlenségi szabályok és a független igazságszolgáltatás éppen azért fontosak, mert a hatalom birtokosai is emberek, saját kapcsolatokkal és érdekekkel.
A valódi rendszerváltozás ezért nem ott kezdődik, hogy lecserélik az állami vállalatok vezetőit, a minisztériumok bizalmi embereit vagy a gazdasági élet befolyásos szereplőit, hanem ott, hogy a következő vezetés már nem használhatja ugyanazokat a lehetőségeket a saját köreinek indokolatlan előnyben részesítésére.
A legnehezebb ígéret az, amikor önmagunkra is alkalmazni kell a szabályokat
Az új hatalom előtt valójában egyszerű, de rendkívül nehéz feladat áll.
Bizonyítania kell, hogy az átláthatóságról, a tisztességes versenyről és az elszámoltathatóságról szóló korábbi ígéretei nemcsak az ellenfeleire vonatkoztak.
Ha egy családtag vállalkozása sikeres, legyen világos, milyen piaci teljesítmény áll mögötte.
Ha egy korábbi politikai munkatárs állami megbízást kap, legyen ellenőrizhető, milyen szakmai feladatot végez és mi indokolja a díjazását.
Ha egy médiavállalat gyors terjeszkedésbe kezd, lehessen megvizsgálni a tulajdonosi hátteret és a finanszírozást anélkül, hogy a kérdéseket automatikusan politikai támadásnak minősítenék.
És ha az előző rendszer szereplőit felelősségre akarják vonni, akkor pontosan ugyanilyen következetességgel kell vállalniuk saját döntéseik későbbi ellenőrzését is.
Mert a jogállam egyik legfontosabb ismérve éppen az, hogy a törvény nem tesz különbséget régi és új hatalom között.
A magyar demokrácia igazi próbája tehát nem az, hogy kik kerülnek hatalomra, hanem az, hogy a hatalom birtokosai képesek-e lemondani azokról a kiváltságokról, amelyek miatt elődeiket annyit bírálták.
A választóknak ugyanis nem feltétlenül az jelent valódi változást, ha más családnevek, más baráti körök és más üzleti szereplők kerülnek a figyelem középpontjába, hanem az, ha egyszer végre a közpénz valóban közpénz marad, az állami lehetőség mindenki számára tisztességes feltételekkel elérhető, a törvény pedig nem attól függ, hogy éppen ki ül a hatalomban.
Mert ha csak a szereplők változnak, de a módszerek nem, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy rendszerváltás történt vagy csupán helycsere?
