Kevés az olyan kortárs irodalmi alkotás, amelyik olyan szemléletesen beszélne egy adott közösségről, s olyan alapossággal dolgozná fel egy határon túl rekedt nemzetrész sorsának alakulását, mint ahogyan Nagy Zoltán Mihály regénye, A sátán fattya teszi teszi. A fikciós történetet elbeszélő mű ugyanis önmagában nem, de annak tanulmányozása, hátterének és minden mozzanatának vizsgálata pontos szociográfiai képet ad a kárpátaljai magyarság második világháború utáni állapotáról s arról a helyzetről, amelyben a visszacsatolás rövid időszaka után a bevonuló szovjet hadsereg katonái kegyetlenkedtek a magyar lakossággal szemben, megerőszakolták a falvakban a lányokat és asszonyokat, s lágerekbe, munkatáborokba, úgynevezett „jóvátételi munkára” hurcolták el a férfiakat.
Nem önéletrajzi regény Nagy Zoltán Mihály, a József Attila-díjas kárpátaljai magyar író A sátán fattya című alkotása, illetve az ebből később kiteljesedett, azonos című trilógia, ez a csodálatos, prózaversszerűen lüktető lírai sorokból építkező – s gyakorlatilag végeérhetetlen – prózafolyam. Több jellemzőjénél fogva sem önéletrajzi regény ez a mű, s mégis olyan hitelesen szól nemcsak a szerző gyermekkoráról, de annak a közösségnek, annak a nemzetrésznek a sorsáról is, amelyikhez már csak szülőhelyénél, anyakönyvi adatainál fogva is tartozik, a közegről, amelybe Nagy Zoltán Mihály beleszületett, s amelynek tagjaként nevelkedett, mintha egy, a líra nyelvére/nyelvezetére lefordított, átdolgozott és epikusan megénekelt szociográfiai tanulmány, egy – az ősi regék mintájára készült – szinte tökéletesen pontos tudományos felmérés szólalna meg a kötet oldalain, amelynek tárgya a kárpátaljai magyarság sorsának alakulása, személyes sorstragédiák és közösségi szenvedés, illetve megbélyegzettség, kollektív bűnhődés a visszacsatolás rövid időszaka után, közvetlenül az 1944-es szovjet bevonulást követő hetekben és hónapokban, majd pedig években is; az úgynevezett „jóvátételi munka”, a férfiak elhurcolásának napjai, a csonka (csonkává tett…) és szétszakított családok, árvák és özvegyek, a deportálások és internálások időszaka.
Nem önéletrajzi regény A sátán fattya, még ha a személyes tapasztalatból vett, valós, tehát megélt élményekre, emlékekre épülő elemekben bővelkedik is.
Egy rettenetes élmény
Kárpátalja visszacsatolásának, a szovjet csapatok bevonulásának, a „jóvátételi munkának” Nagy Zoltán Mihály nem volt a szemtanúja, regénye már csak ezért sem lehet önéletrajzi mű. A szerző 1949-ben született, s 1956 őszén kezdte meg az első elemit. Ebből az időszakból származik egy „rettenetes” élménye –ahogyan tavaly az ünnepi könyvhét alkalmából a lapunknak adott interjúban ő maga fogalmazott (Gyermek a fűben, Magyar Hírlap, 2013. június 15.) –, amikor a budapesti forradalom időszakában épp iskolába indult.
A szerző a kárpátaljai Nagybaktán született, de családja már gyermekkorában Csonkapapiba költözött, mert az édesapja ott kapott munkát. Mint az interjúban is részletesen elmondta, a település iskoláját az egykori cseh finánclaktanyából alakították át, és a helyiek kaszárnyának nevezik máig is. Szovjet repülőgépek köröztek azokban a napokban a kárpátaljai magyar települések fölött. Persze a határvonalakkal túl sokat nem törődtek, hol itt sértettek légteret, hol meg amott. Csonkapapi ugyanis határ menti település.
Az akkor még kisiskolás korú szerző épp a falu futballpályája mellett haladt el, amikor a repülőgépek északi irányból érkezve elhúztak felette Magyarország felé. A kisgyermek megrémült, ijedtében átugrotta az út menti árkot, és hasra vetette magát az őszi, sárgára száradt fűben.
Ezt a „rettenetes” élményét mellesleg fel is dolgozta immár jóval később, írása megjelent az Aprónovellák című ciklusban. S mint mondta, ez máig is meghatározó emléke, amely lényegében az egész munkásságára rányomta bélyegét, pedig az ötvenes évekből tulajdonképpen csak erre emlékszik.
Valós és fiktív helyszínek
Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényének falusi helyszínét – s mintegy nyitómotívumát –, Szilast így talán a legegyszerűbb volna Csonkapapival azonosítanunk, aminek van is ugyan egyfajta elfogadható és érvekkel megtámogatható valóságalapja, ellenben tényszerűen mégsem pontosan így igaz. A leghelyesebb ezért talán vélhetően mégis az volna, ha Szilast mint irodalmi helyszínt fiktív településként értelmeznénk, amely lehet szinte bárhol Kárpátalján, a Szovjetunióhoz csatolt részeken. S azonos lehet bármelyik, a mai Ukrajna területén található kisebb-nagyobb magyar településsel. Akárhova bökjünk is tehát mutatóujjunkkal a régió térképén, ezt az irodalmi Szilast, ezt a fiktív Szilast nem téveszthetjük el. S mégis, a leírások, az ábrázolások, a jellemzések annyira megtévesztően hitelesek, annyira megtévesztően személyesek, hogy a felidézett gyermekkori emlékek, a regényben megjelenő fiktív szereplők élményvilága s mindezek összessége kísértetiesen emlékeztet – még a helyenkénti töredezettségével is – a valós, történész szakemberek által begyűjtött visszaemlékezésekre (amit ma már úgy nevez a történelemtudomány, hogy „oral history”), vagyis – az ettől elválaszthatatlan – szájhagyományra.
A szerző ugyanis olyan aprólékosan, olyan élményszerű pontossággal ábrázolja helyszínét, mint aki gyermekként, kiskölyökként s később talán bálba – ahol mindig épp az adott, a helyi „Rezes Matyi bandája ráhúzta” –, udvarlásba siető fiatalemberként ezerszer és ezerszer bejárta ezeket az utcákat, ifjú suhancként újra meg újra belakta, megismerte, de a maga sajátos módján formálta is azokat. Nemcsak íróként, a képzeletében, a fikció szabadon szárnyaló világában, de a valóságban, a porban poroszkáló kisgyermekként, mintegy beleszocializálódva ebbe az egyszerre kisebbségi s egyszerre szovjet típusú léthelyzetbe.
A regényszerűen megelevenített falu világa s a korabeli hangulat épp attól válik hitelessé, hogy a szerző az egyes szám első személyben megszólaló főhősét, Tóth Esztert – „asztalos Tóth Mihály hajadonlányát” – megszemélyesítve, megéltként (sajátjaként!) ábrázolja környezetét. Így tehát a történelmi eseményeket is, amelyek az ő személyes sorsát befolyásolják, vagyis egyfajta kényszerpályán, az elkerülhetetlen tragédiába terelik – mint oly sok kárpátaljai magyar emberét az adott időszakban. S talán éppen ez teszi azt is, hogy a szerző életútját ismerő olvasója soha nem gondol erre a településre, erre az irodalmi Szilasra úgy, mint Nagybaktára, hiszen az író cseperedése, érése nem köthető szülőfalujához. A megismert életterek, az élmények sokkal inkább csonkapapiiak, hiszen Nagy Zoltán Mihály lényegében ott nevelkedett, ott járt iskolába, ott vált később sihederré, felnőtté.
A kollektív emlékezet
Nem önéletrajzi regény tehát A sátán fattya, még ha önéletrajzi, valós, tehát megélt elemekre épülő elemekben bővelkedik is. A szerzőnek jószerivel nincsenek emlékei az ötvenes évekről – legfeljebb emléktárgyai a szüleitől –, holott regénye 1944-ben kezdődik. Alapeleme, író munkamódszere így nem a saját személyes, hanem életterének, közösségének a kollektív történelmi emlékezete. Amelyet megőrzött és szájról szájra adott történeteiben, anekdotáiban és adomáiban, talán még a népdalaiban is, és minden szociográfiai szakmai professzionalizmusnál hitelesebben örökít tovább a közösség, különösen a falusi kisközösség. S amelyben – mint mondani szokás – mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkiről mindent tud. Vagy legalábbis tudni vél. Mindezt pedig az évek múltán utóbb már megkérdőjelezhetetlen valós tudásként adja elő az egyes szám első személyű elbeszélő (is) – akár még a vélt igazságot is –, ha megkérdik; megtörtént eseményekként idéz fel viccekből ismert történeteket, illetve krokikból merített töredékekkel egészíti ki azokat akár kérdés nélkül is a társaságban, talán italozgatás közben, nagyobb társadalmi események alkalmával, esetleg bizalmasan megsúgva, a „háta mögött kibeszélve” a cselekmény alanyát vagy a szószékről a nagyvilágba kiáltva.
Aprólékosan egymás mellé szerkesztett, összeillesztett elemeiben tehát a szerző nagyon sok mindent hoz magával környezetéből – s ilyen megközelítésben tetten érhető benne a szociográfiai jelleg is –, de Nagy Zoltán Mihály valódi elbeszélő, a történeteit nemcsak megszerkeszti, hanem irodalmi keretben előadva immár fikcióként, fiktív cselekményként formálja újjá. Formálja irodalommá. Irodalmi alkotássá.
Ilyen megközelítésben pedig Nagy Zoltán Mihály nagy gyűjtő – mint egy vérbeli riporter. Összegyűjt mindent, ami a keze, illetve a füle ügyébe kerül. A helyi, „szilasi” történetek még kisgyermekként ivódtak belé, de kiegészíti ezeket a hallomásból begyűjtött eseményekkel, sőt, esetében nem mondhatjuk, hogy „nagyvárosi”, inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy „falusias, vidéki legendákkal”. Szóbeszéddel, talán még pletykákkal, pletykálkodással is. Nagyrészt ez is adja regényének ezernyi ízét. Tehát mindazon eseményekkel teszi gazdagabbá cselekményét, amelyek élénken élnek a falusi kisközösség kollektív tudatában, még ha szájról szájra járva esetenként torzulnak, változnak, módosulnak is. S mint az ilyen történetekre jellemző, leginkább kiszíneződnek, olyan elemekkel dúsítja fel őket a szájhagyomány, amelyek ugyan az eredeti eseménysornak nem voltak az elemei, de könnyűszerrel akár lehettek is volna.
Nagy Zoltán Mihály tehát nagyszerű riporter is egyben. Szépen példázza ezt Tóth Eszternek és fiának a trilógián végvonuló alakja. „Van úgy, hogy egy ember életében egyszer történik egy sorsfordító tragédia, de aztán leél még egy teljes, unalmas, eseménytelen életet” – fogalmazott Nagy Zoltán Mihály egy interjúban. S lényegében ez adja a szerző spontán építkező, elemeit azonban nagyon is tudatosan egymás mellé válogató és szinte észrevétlenül kialakuló szociográfiai kollázstechnikájának hitelességét. Mert nagyon is szemléletes – s a néplélek rezdüléseit, a mindenkori adott helyzethez való igazodását, idomulását is jelzi.
A visszacsatolás rövid időszaka után Kárpátaljára bevonuló szovjet katonák által teherbe ejtett Tóth Eszter fia – akit a sátán fattyaként „vesz a szájára” a falu – ekkor már megszületett. De nemcsak a kisközösség közösítette ki a gyermeket, egy adott pillanatban az anya is közel járt ahhoz, hogy végezzen a csecsemővel. Annyira gyűlölte benne azt az élményt, azt az eseményt, amelyik őt egy életre megpecsételte, megszégyenítette. Hiszen a falu a továbbiakban aztán javarészt mindenféle együttérzés és az elszenvedett erőszak miatt táplált szánalom legkisebb jele nélkül úgy beszél róla, mint megvetendő „katonakurváról”. S ez sem egyedi eset, hiszen tudunk róla, hogy annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan és köztudottan nemi erőszak történt, a hasonló falusi közösségek máshol is így bélyegezték meg a hasonlóképp „szégyenbe esett” lányokat. Minél kisebb volt egy-egy adott közösség, annál markánsabban történt meg ez, s a nagyobb, városiasabb, urbánusabb közegekben tompult csak valamelyest ennek az éle.
Magyarországon is számtalan hasonló eset történt a második világháború végén, a szovjet katonák tömegesen erőszakoltak meg asszonyokat. Történészeink adatai szerint hét-nyolcszázezer nő esett áldozatul ebben az időszakban országszerte a vörös katonáknak, a tiszti orvosi jelentések pedig mintegy négyszázezerre becsülték közülük azokat, akik valamilyen nemi fertőzést, betegséget is elkaptak. A témát azonban hosszú ideig lényegében lehetetlen is lett volna kutatni – akárcsak a kárpátaljai eseményeket a dicső Szovjetunió levéltáraiban –, ezért a tények teljes feltárása még mindig várat magára, egyáltalán beszélni is csak nemrég kezdtek róla.
Nagy Zoltán Mihály regényéből tehát nem a nagy történelmi eseményeket, évfordulókat és jubileumokat olvashatjuk ki, hanem azoknak a mindennapokra gyakorolt hatását, a mindennapokban megélt lenyomatát. Vagyis azt láthatjuk benne, hogy a legegyszerűbb és leghétköznapibb emberek hogyan keresték a túlélés és a boldogulás lehetőségét egy embertelen és ellenséges világban. A mindennapi történelemben, amely, ha nem vagyunk elég szerencsések – akárcsak „asztalos Tóth Mihály hajadonlányát” – bármikor elsodorhat bennünket is.
