Jelentősen visszaesett a dél-amerikai régió gazdasági fejlődése az elmúlt szűk évtizedben. A fogyasztóképes középréteg elvékonyodásával banánköztársaságok alakultak ki, és hiába jelentene megélhetési lehetőséget a nyersanyagforrás, vannak olyan országok, amelyek egyáltalán nem tudnak belőle profitálni.
A venezuelai valutát, a bolivárt alig lehet kereskedelmi célra igénybe venni (Fotó: AFP/NurPhoto/Juan Torres)
Mintegy felére esett vissza a dél-amerikai régió éves gazdasági növekedése az elmúlt években. A régió átlagban 2,3-2,4 százalékos éves növekedést tudhat magáénak, addig Venezuela a maga hat-hét százalékos tendenciájával nem számítható bele a régiós átlagba – mondta lapunknak Kecskés András jogász-közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője. Leszögezte, a negatív növekedési ráta a rendkívül magas inflációnak is köszönhető, érzékeltetésül: egy tekercs toalettpapírért vastagabb pénzköteget kell átadni, mint ami a tekercsen van. Ehhez hozzájön a népesség elvándorlása, ami ellen a kormányzat nem tesz semmit. A helyi valutát, a bolivárt az előbbiek miatt pedig gyakorlatilag nem is lehet kereskedelmi célokra használni, szerepét egy helyi pénztípus, a pedro kezdi betölteni. Noha az ország a növekedési politikáját a kőolajkészletre alapozza, nem tudnak belőle profitálni, nem tudják kitermelni, az elavult eszközök használata, a munkaerő hiánya és a magas infláció egyaránt jellemzi a régió országait.
Kecskés András hozzátette, utóbbinak köszönhetően az árak néhány hetente duplázódnak, ami az elvándorlás és a munkavállalás szempontjából sem kedvező, egy hónap múlva az a munkabér, amennyiért a dolgozó munkába áll, már nagyjából az egynyolcadát(!) éri, míg a helyi pénz alig inflálódik. Ez összehasonlíthatatlan Argentínával, ahol az infláció „csak” negyvenszázalékos volt az utóbbi időben.
A hanyatlás megfékezése érdekében az ország devizatartalékai terhére vásárol valutát az argentin jegybank. Mivel a fizetőeszköz tovább gyengült az utóbbi időben, jelentős veszteségeket halmoztak fel, s az ország kiszolgáltatottá vált a nemzetközi valutaalapnak, illetve a külső segítségnek, és ennek a támogatásnak megkérik az árát.
Brazília elnökének személyisége, politikája hasonlít Donald Trump amerikai elnökére, a két államfő jó viszonyának köszönhetően Brazíliával szemben nem vezetett be importvámot az Egyesült Államok. Viszont amíg a brazil elnök a privatizáció híve, mexikói kollégája a visszaállamosítás politikáját követi, és benne van az olajipari „top 10-ben”. Ezzel szemben Brazília deficitet könyvel el kőolajból, munkanélkülisége tíz százalék feletti, és kiszolgáltatva marad a nyersanyagáraknak.
Kecskés András úgy fogalmazott, a dél-amerikai típusú gazdaságokat gyűjtőnéven banánköztársaságnak nevezhetjük. A privatizáció és az európai szemmel elképzelhetetlen mértékű korrupció miatt gyenge a középosztály, és hiába próbálnak szembemenni az oligarchiával, nem sikerül új középréteget építeni. Ezek az országok kevésbé tudnak a belső fogyasztásra építeni, míg Kína esetében sikerült a gazdaságot a növekvő belső fogyasztás irányába állítani, költőképes fizetett középrétegekkel.
Ez Argentínában is alternatíva lehetne, sajnos azonban a vékonyodó középréteg, az alternatív életterek kialakulásából és a munkavállalásból eredő nagymértékű elvándorlás miatt ez a modell ma már nem járható út.
