Energia, különösen a forróság idején „legyen” - és ha megoldható, azt „csak úgy” adják. Pedig a képlet sajnos bonyolultabb, s sok esetben a környezetbarátnak mondott megoldások adják a legdurvább végeredményeket.
Bezárt atomerőművek sora jellemzi Németországot - de az egyszeri polgárt ez (jellemzően) nem érdekli és érinti, lévén ha bármikor kattint, világosság támad a lakásában, felzúg a légkondija és a vacsora megmelegítésére sem kell orosz gázt igénybe vennie. Az már apró (jól palástolt - ugyanakkor roppant kínos) szépséghiba, hogy mindezt csak úgy tudja elérni az állam, hogy közben végtelen mennyiségű atomáramot vásárolnak a galloktól.
Valaki egyszer kiszámolta, hogy a lekapcsolt nukleáris energia pótlására mennyi szélerőművet kell(ene) fölhúzni germánia-szerte? A szórás - figyelembe véve a várható és megállíthatatlanul bővülő energiaigényt - valahol hatvannyolc és kilencvenhatezer darab között ing - ugyanakkor az is áll, hogy a képlet nem ennyire fekete és fehér. Ám az nagy biztonsággal kijelenthető, több tízezer darabra biztosan szükség a közeljövőben.
S mivel nem csak a németek törik a turbinákban a fejüket hanem más országok is, talán nem lesz haszontalan végigvenni, mennyire környezetbarát és olcsó e megoldás.
Egy kellően modern, ipari szintű és a szárazföldön fölhúzott szélerőmű beruházási költsége megawattonként (MW) durván 1,330–1,710 millió dollárt, azaz mai áron számolva 417,6 és 536,9 millió forintot kóstál. Ha ezt megszorozzuk a korunkban normálisnak tekintett kettő-négy MW teljesítménnyel, akkor az első esetben turbinánként 0,835 és 1,670 - míg a második értékkel kalkulálva 1,073 és 2,147 milliárd forintit kapunk szaldónak.
Ha tovább bontjuk a kérdést azt látjuk, hogy a torony alapozása, legyártása szállítása és fölállítása, valamint a lapátok és a generátor teszik ki a költségek hetvenöt százalékát - s a fennmaradó részre jut a „rösztli”.
A konkrétumok szintjére ereszkedve a csekélyebb erejű, azaz (egy-két MW-os) turbináknál három-négyszáz, míg a a nagyobbak vonatkozásában ötszáz-kilencszáz, vagy még ennél is több köbméternyi beton szükséges. Ezt ugye valamiképpen a helyszínekre kell fuvarozni - jobb híján dízelzabáló gépjárművekkel. Az alapba dukál hatvan-száz tonna (!) betonacél is, melyeket szintén muszáj valahol elkészíteni. Az ezek mellett szinte mellékes, hogy beton keveréséhez (és az acélgyártáshoz) több ezer köbméter, mostanság ritkásan rendelkezésre álló ivóvíz szükséges.
Nem elhanyagolható szempont, hogy minden lapát szénszálakból készül, ami ugyancsak az egyik leginkább (ivó)vízigényes iparág. Mivel az elhasznált, esetleg megsérült forgók újrahasznosítása nem túl kifizetődő, s pláne gyermekcipőben jár, így azokat egyéb ötlet híján - és a természetvédelem nagy dicsőségére - festett kivitelben egyszerűen elássák az anyaföldbe. Sajnos a lebomló anyagok talaj- és ivóvízkárosító hatásáról viszonylag keveset olvasni...
Magának a toronynak az elkészítése majd bedaruzása szintén nem oldható meg a környezet károsítása nélkül, továbbá az áramtermelő egység is fémből készül. E miatt szükség van újabb bányákra, nem kevés rézre és másféle fémekre, valamint félvezetőkre és spaciális áramkörökre. Az internetkapcsolat szintúgy fontos, hiszen a távelérés ma már alapkövetelmény.
Nem megkerülhető szempont, hogy az előállított villanyt valahogy el kell juttatni a fogyasztóhoz mindez több száz és ezer kilométer hosszúságú megbízható nagyfeszültségű (és műanyag szigetelésű) kábel előállítását igényli. S persze a transzformátorállomásokról sem szabad elfejeltkezni - amiből minden friss példány beton és fémtemető.
Mivel manapság szinte mindent a földbe ásnak, így a tornyok környékét is föl kell túrni - majd visszatemetni. Természetesen gépekkel, mert az élő munka durván megdrágítaná az amúgy sem olcsó beruházást.
Természetesen lehetne ezt hosszan folytatni, de talán ennyiből is érzékelhető, hogy a szélerőművek nem feltétlenül jelentik az energiaválságra adott „egyetlen helyes” feleletet...
