Honnan ered a zene ütemére való mozgás iránti vágy?

2015-ben norvég kutatók az úgynevezett motoros érzékelési elméletet vizsgálták. Eredményeik szerint az emberek nem passzívan érzékelik a hangokat. Amikor zenét hallunk, az agyunk mentálisan szimulálja azokat a testmozgásokat, amelyek esetleg szerepet játszhattak ezeknek a hangoknak a létrehozásában. Más szóval, egy dallam érzékelését a mozgás belső modellezése kíséri.

A zene ritmikus minták ismétlődéséből áll. Amint az agy felismeri őket, elkezdi megjósolni a következő ütést. Ezt a képességet a motoros kéreg generálja, amely közvetlenül kapcsolódik a motoros szabályozáshoz. Amikor a ritmus elvárása beigazolódik, dopamin szabadul fel az agyban. Ez a folyamat kellemes érzéseket vált ki, és a test igyekszik ezeket az érzéseket mozgással fenntartani.

Ez magyarázza az olyan akaratlan gesztusokat, mint a fej bólogatása vagy az ujjbegyek kopogtatása. Azonban leggyakrabban az emberek a lábukkal kopogtatnak a ritmusra. A kutatók szerint az ok a társadalmi korlátokban rejlik. Régebben az emberek szabadon táncolhattak zene hangjára, de a modern életben a nyílt mozgás nem mindig helyénvaló, és mások félreértelmezhetik.

Ennek eredményeként a személy alkalmazkodott a társadalmi normákhoz. A mozgás iránti vágy megmaradt, de kevésbé észrevehető formában nyilvánult meg. A lábbal való kopogtatás lehetővé teszi a test számára, hogy a zenére reagáljon anélkül, hogy megsértené a szokásos viselkedési szabályokat.