A közelmúltban ünnepelte 89. születésnapját Raduly József, a Vasas egykori válogatott labdarúgója. A ma is fiatalos csatár több mint kalandos életet tudhat maga mögött. Fiatalos hévvel mesélt életéről, pályafutásáról, örömeiről, bánatairól, sikereiről. Az emlékek néha még a könnyeit is előcsalták.
– Nagy születésnapi bulit tartottak?
– Nem. Az én koromban már nincsenek bulik, dáridók, szép csendesen telt el. Csak a feleségem és fiam köszöntött fel. Nem volt torta, nem volt nagy felhajtás.
– És a Vasas-szurkolók?
– Senki, csak a család.
– Azért még meccsre jár?
– Olykor megfordulok a Fáy utcában. Éppen a napokban beszéltem a Vasas elnökével, Markovits Lászlóval, mert a klub tiszteletbeli elnöke vagyok, és Laci mondta, hogy a jövőben megkapom az örökös tiszteletbeli tagságot is. Nagyon jólesik, hogy ennyire megbecsülnek. Csak az a baj, hogy az akkori csapatból már alig él valaki, úgy tudom Berendi Pali és Teleki Gyula, a többiek már az égi pályákon fociznak.
– Mikor lesz újra olyan Vasas, mint mondjuk az 1957-es volt?
– Talán már soha. A Vasast csak egyetlen hatalom, a Kádár-rendszer szerette, bár a mendemondákkal ellentétben Kádár János talán ha egyszer volt Vasas-meccsen. Gáspár Sándor és Biszku Béla rendszeresen járt nálunk. De hogy visszatérjek a mához, a XIII. kerületi polgármester, Tóth József az, aki sokat tett azért, hogy a Vasas még ma is létezik, pedig a magyar focinak nagyon nagy szüksége van erre a patinás, öreg klubra és arra, hogy ne mindig a kiesés szélén táncoljon.
– De térjünk vissza önre! Úgy tudom, meglehetősen kalandos gyerekkora volt.
– Budapesten születtem, de nem sokkal később Balatonszárszóra költözött a család, és csak 1938-ban jöttünk vissza a fővárosba. Van egy nővérem és egy húgom, én pedig ott lent, a Balaton mellett a réten meg a focipályán szórakoztattam a nyaralókat labdaművészetemmel.
– Gondolom már gyerekkorban volt kedvenc csapata.
– Hogyne lett volna. Mint akkoriban a legtöbb kölyök, én is óriási Fradi-drukker voltam. Büszkén mondhatom, még Rudaséknak szedtem a labdát. Természetesen úgy volt, hogy a Fradiba igazolok, de Száraz István, a Ferencváros akkori elnöke keresztbe tett, mert azt mondta, nem kell nekünk egy Hunyadi páncélos. Vérig becsapva éreztem magam, és pokolian rosszul esett. Pedig a híres Fradi B-közép is elkönyvelte már, hogy ott, az Üllői úton fogok focizni.
– Mi volt ez a Hunyadi páncélosság? Úgy hallottam, alig tizennyolc évesen fogságba került.
– Zajlott a második világháború, és engem kölyökként, 1944 decemberében behívtak katonának. Elvittek a Csallóközbe. Először amerikai hadifogságba kerültem, és mindenki azt hitte a háború vége felé, hogy mehetünk haza, mert zakatolt a vonat, de nem Budapestre, hanem a Szovjetunióba vitt bennünket. Borzalmas élmény volt, mert a marhavagonból kinézve, Pestnél éppen a mi házunkat láttam, és nem tudtam, hogy mikor láthatom viszont a szeretteimet.
– Voronyezsbe került?
– Voronyezsben csak a legvégén voltam. Több munkatábort is megjártam, s volt némi szerencsém, mert ahol én megfordultam, ott nem ütöttek senkit, sőt a táborban szerették a sportot. Lágerbajnokságot írtunk ki, mi több, a németekkel összehoztunk egy válogatott csapatot. Nem volt leányálom, de nem volt kegyetlenkedés.
– Nyilván emlékszik szabadulása napjára.
– Amikor hazahoztak bennünket, akkor bevittek a Mosonyi utcai rendőrségre, ahol három vagy négy hétig voltunk. Amikor aztán kiengedtek, első utam a nővéremékhez vezetett. Húsz forint volt a zsebemben. Még ma is beleborzongok, hogy milyen volt az, amikor becsengettem hozzájuk.
– És a szülőkkel való találkozás?
– El tudja képzelni, hogy hat év után milyen találkozni a szülőkkel. A sógorom ment be először, mert féltünk, hogyha az édesapám és az édesanyám meglát, rosszul lesz. Ezért a sógorom ment elöl, és azt mondta az édesapámnak: papa, hazahozzam a Józsit? Apám szólni sem tudott, elsírta magát, mint ahogy az anyám is, és akkor már a sógor sem bírta tovább. Beléptem a szobába, és azt mondtam édesanyámnak: nehogy elájuljon!
– És a futball? Hogy a Fradinak nem kellett, jelentkezett a Vasasnál?
– Nem jelentkeztem sehol. Otthon szomorkodtam, amikor kopogtattak, Baróti Lajos állt az ajtóban, és azt mondta, szeretné, ha a Vasasba igazolnék. Baróti a magyar futball egyik diplomatája volt, kevesen értettek úgy az edzői szakmához, mint ő.
– Látom, elérzékenyült. A megpróbáltatások és a nélkülözések után mennyire kárpótolta az élet, hogy a Vasasban futballozhatott?
– Mindent a jó Istennek köszönhetek. Én pici gyerekkoromtól kezdve vallásos nevelést kaptam, rendszeresen jártunk templomba, és járok a mai napig. Hiszem, hogy mindent a jó Istennek köszönhetek.
– Akkor a Teremtő segítette ahhoz, hogy 1957-ben tagja lehetett a Vasas első bajnokcsapatának.
– Mivel 1956-ban volt a forradalom, utána az első bajnokság még tizenegy fordulós volt, de mi nyertük a bajnoki címet. Szilágyi Gyula volt a gólkirály, tizenhét góllal. A szép dolgok, ma már emlékek, csak ezután jöttek, mert a bajnoki cím feljogosított bennünket arra, hogy indulhattunk a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Kivertük a holland Ajaxot, az elődöntőben pedig a Real Madriddal kerültünk össze. Madridban négygólos vereséget szenvedtünk, de a Realban akkor olyan nagyságok játszottak, mint Kopa, Didi, Santamaria, Di Stefano és nem utolsósorban persze Puskás. A visszavágót százezer néző előtt rendezték a Népstadionban, és sporttörténelmi győzelmet arattunk: Bundzsák és Csordás góljával legyőztük a nagy Realt.
– A Vasas akkoriban viszont a párt csapata volt. Önöknek, játékosoknak be kellett lépniük a pártba?
– Á, nem. Voltak ugyan párttagok a csapaton belül, de senkit nem kényszerítettek, hogy párttag legyen. Én sem voltam az.
– Amikor a kor hatalmasságai bementek az öltözőbe, vagy csak úgy megjelentek, mindenkinek összeszorult a torka?
– Nem mondhatnám. Amikor megnyertük a Közép-Európa Kupát, Gáspár Sándor jött be az öltözőbe, és gratulált. De Kádár Jánost talán egyszer, ha láttuk.
– Úgy tudom, hogy Gáspár Sándornak köszönheti, hogy Sebes Gusztáv kétszer is meghívta a magyar válogatottba.
– Igen. Jól tudja. Gáspárnak köszönhetem, ő ajánlott be Guszti bácsinak, mert 1955-ben talán én voltam a legjobb formában lévő csatár. Sebes Gusztáv nem örült. Ő csak Hunyadi Lacinak hívott a háborús kaland miatt, de őróla mindenki tudja, hogy megrögzött kommunista volt. A második válogatott meccsemet Budapesten, a svédek ellen játszottam, 4–2-re nyertünk, és a mérkőzés után Sebes közölte velem, hogy nem kell többet a válogatottba jöjjek.
– Amikor befejezte a játékot, úgy tudom, megpróbálkozott az újságírással is. Miért nem lett mégsem sportriporter?
– Tabák Endre volt akkoriban a Nemzeti Sport főszerkesztője, óriási Vasas-szurkoló. Németh Gyulának és Várkonyi Sándornak, no meg Borbély Pálnak sokat köszönhettem. De valahogy nem éreztem e szakma szépségét, és két év után abbahagytam.
– Hogyan élt, hogyan él ?
– Az első feleségemtől elváltam, tőle van egy fiam, aki ötvenhárom éves. A második feleségemet úgy ismertem meg, hogy volt már egy lánya, így én ott nevelőszülő lettem. De ő férjhez ment, és megajándékozott bennünket két fiúunokával. Mindkettő megpróbálkozott a focival. Ám aztán megunták, és foci nélkül élik a mindennapjaikat. De nem muszáj mindenkinek futballoznia.
Pályakép
Raduly József
Született: 1927. május 6., Budapest. 1944-ig a Gamma FC csapatában játszott, 1945 és 1951 között szovjet hadifogságban volt. 1952 és 1953 között a Postás labdarúgójaként folytatta pályafutását, innen került a Vasashoz. Az első angyalföldi bajnokcsapat tagja volt 1957 tavaszán. 1954 és 1960 között 133 bajnoki mérkőzésen szerepelt. 1962-ben vonult vissza. 1955-ben két alkalommal szerepelt a válogatottban.
