Jubileumot ünnepel ma Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó-szövetség elnöke: éppen húsz évvel ezelőtt lett a szövetség első embere, és ezzel itthon az egyik legrégebben hivatalban lévő szakszövetségi vezető. A jubileum alkalmából a csúcstartó elnökkel beszélgettünk.
Csötönyi Sándor olimpiai érmes búcsúban reménykedik (Fotó: MH)
– Egész életét az ökölvívóring mellett töltötte, mert dolgozott edzőként, szövetségi kapitányként is. Tudatosan készült a sportvezetői pályára?
– Bevallom, világ életemben edzősködni szerettem volna. Egy ilyen szövetséget vezetni nagyon nehéz, bár ugyanakkor szép feladat is. Akik akkor bíztak bennem és megválasztottak, azt hiszem, nem csalódtak. Nem szeretem a mellemet döngetni, de mindenféle állami támogatás nélkül hoztam ide Magyarországra a világbajnokságokat, saját bevételeinkből és a támogatói pénzekből finanszírozva. Akkor nem gondoltam volna, hogy 2016-ban én leszek az egyik legrégebben hivatalban lévő szövetségi elnök.
– Szokott néha számvetést készíteni a munkájáról?
– Nem, nem szoktam, de azt kapásból tudom, hogy több volt az öröm, mint a bánat. A két évtized alatt átéltem többször is puccskísérletet, alattomos támadásokat. Ám, amire büszkén emlékszem, az az, hogy amikor először kiírták hazánkban az ország legjobb sportvezetői címét, a hatvannyolc vezetőből hatvanhárom rám szavazott. Ami keserűséget okoz, hogy az olimpiákon az elmúlt tizenhat évben nem volt olyan versenyzőnk, aki érmet nyert. Aztán, ahogy említettem, nemtelen támadások is értek, köztük az egyik kedvencem, Kovács Kokó Pista is ellenem fordult. Fájt.
– Rendeződött már azóta a viszo-nyuk?
– Igen. Bizonyos mértékig.
– Mi az oka, hogy ilyen eredménytelenek bokszolóink a világverse-nyeken?
– Hát, ön is ezzel jön? Vegyék már figyelembe, hogy nem a szövetség készíti fel a versenyzőket a viadalokra. Mi arról gondoskodunk például, hogy megfelelő edzőtáborok legyenek. A válogatott januárban rendszeresen Kubában készülhet. A riói olimpia után új szakmai stábot neveztünk ki, amelytől azt várjuk, hogy visszakerüljünk a nemzetközi élmezőnybe.
– Az eltelt húsz év során sohasem fordult meg a fejében, hogy elég volt, és bedobja a törülközőt?
– A családom kapacitált már, de a megbízatásom 2020-ig szól és nem szeretném azokat az embereket cserben hagyni, akik bíztak, bíznak bennem. De bő három év múlva átadom a stafétabotot.
– Tudja már, hogy kinek?
– Vannak jelöltek. Egyelőre a nagy igazit nem ismerem, de van még néhány év az utódom megtalálására.
– Mit szeretne addig még elérni?
– Akkor leszek elégedett, ha rend és béke uralkodik a sportágban. Sajnos, többen nem veszik figyelembe, hogy a bunyót szolgálni kell. Alázattal. Szeretném, ha tehetséges fiatal versenyzőink töretlenül fejlődnének, s érmet nyernének a tokiói olimpián.
