A hivatalos anyakönyvi adatok szerint napra pontosan négyszáz esztendeje, 1616. április 23-án hunyt el William Shakespeare is, minden idők egyik legnagyobb drámaköltője. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy a szigeteken akkor még a Julianus-naptárt használták, szemben a kontinens nagy részén már bevezetett Gergely-naptárral. Így hát az ő április 23-ájuk a mi május 3-ánknak felel meg. Mivel a korabeli Angliában minden hivatalos forrásban a korábbi dátumot jegyezték fel, mi is ma emlékezünk Will mesterre, számtalan remekmű szerzőjére.
„Shakespeare művei nem felelnek meg semmilyen művészet követelményeinek, irányzatuk pedig a legalantasabb, legerkölcstelenebb” – nem mindenki olvasta rajongással William Shakespeare műveit, s különösképp nem Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a nagy orosz prózaíró, aki idős korában vette a fáradságot, újraolvasta az angol drámaköltő műveit, hogy aztán egy terjedelmes tanulmányban bizonygassa, szerinte miért silányak és csapnivalóak azok. (A fent idézett részletet Gellért György fordította.) Érvelése közismert, de sokszor mégis szemérmesen hallgatnak róla, mintha „csak” elnéznék neki. A realista orosz próza világirodalmi szintű nagymestere azonban abba a tévedésbe esett, hogy ahogy olvassuk gondolatmenetét, úgy nyílik meg előttünk Shakespeare világa, s fedezzük fel benne lépésről lépésre annak különleges szépségeit, nagyszerűségét, zsenialitását. De persze ehhez nem kell Tolsztojig menni…
Shakespeare ugyanis mindenkinek mást jelent. Vannak, akik a tragédiáit részesítik előnyben, mások inkább a vígjátékait kedvelik. Talán a királydrámákban egyezhet ki mindenki egyfajta konszenzusban. S megint mások sokkal szívesebben említik a szonettjeit. De a shakespeare-i életmű ma már, négyszáz esztendő távlatából, egyetemes, és elképzelhetetlen nélküle az emberi kultúra. Nemcsak az európai vagy az angolszász – hanem a globális, Napkelettől Napnyugatig, s Északtól Délig; meg persze még minden irányban visszafelé is. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy hány és hány változatban láthattuk már a műveit, olykor merésznek tűnő megoldásokkal is.
Haris Pasovic, a zseniális bosnyák rendező egy iszlám uralkodói udvarba helyezte át a Hamlet cselekményét az eredeti szöveg megtartásával, Kuroszava Akira, a nagyszerű japán filmrendező pedig szamurájdrámát forgatott a Macbethből Véres trón címmel. S a hasonló példákat még hosszan sorolhatnánk. S minél inkább igyekeznek elvitatni relevanciaerejét – amint láthattuk ezt Tolsztoj esetében is –, annál inkább mélyítik el hatását a köztudatban. Hiszen nincsen a hétköznapi életnek olyan vetülete, amelyben valamilyen szinten ne tűnne fel – s ma már annyira megszokott, hogy teszi ezt gyakorlatilag észrevétlenül. Vannak más jelentős és rangos szerzők is, de nincs még egy olyan életmű, amely ennyire széleskörűen, mindent behálózóan beleivódott volna az élet minden területébe, a gondolkodásunk mélyrétegeibe.
Shakespeare az, akiről szinte mindent tudni vélünk, de gyakorlatilag a legtöbb információnk sejtés csupán. Ahogy egy shakespeare-ológus (mert ma már önálló tudományágat is neveztek el róla…) mondta egyszer: „Minden Shakespeare-életrajz öt százalék tényből és kilencvenöt százalék feltételezésből áll össze”. Ez az aránypár pedig, lássuk be, gyakorlatilag feleslegessé, tárgytalanná is teszi az előbbi öt százalékot. Foglalkozzunk hát a fennmaradó és egyre biztosabbnak tűnő másik kilencvenöttel. Ahogy Cseh Tamás is megénekelte dalában: „És tükrünk szétszórt szilánkjait / Shakespeare úr ragasztja, foltozza itt. / Mi itt állunk és a szánk nyitva van: / – Hogy miket tud, ez a Shakespeare William!”
Az énekmondó főhősét, a ravaszdi William Shakespeare-t 1564. április 26-án keresztelték meg az angliai Stratford-upon-Avonben – a Londonból Oxfordba vezető országút mentén fekvő városkában –, tehát néhány nappal korábban születhetett, de nincs erre vonatkozóan pontosnak tekinthető adat, a legtöbb életrajzírója ugyancsak április 23-ra teszi a születésnapját, ami érdekes egybeesést ad halálának dátumával. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy 1564-ben a keresztény világban még mindenhol a Julianus-naptárt használták, így születésének dátumát mindenfelé egységesen jegyezzük. Shakespeare szülőháza még ma is áll, az Avon folyó menti városba érkező turisták kötelező zarándokhelye ez a keresztgerendákkal pántolt, meredek tetejű épület. Innen vezetett az útja Londonig, ahol a színházban becsülettel végigjárta a szamárlétrát a színlapmásolástól az első szerepig, majd ügyelő, dramaturg, s igazgató lett. Végül pedig a Globe Színház társtulajdonosa.
Pályafutását innentől nagyszerű színművek és karakterek jelzik: III. Richard, Falstaff, Puck, Hamlet, Lear király, Othello. S ekkor már a királyi udvarban is szívesen látták a színpad fejedelmét. Mindannak megalapozására pedig, amiről kilencvenöt százalékban beszélni érdemes vele kapcsolatban, harminchét drámát és kétkötetnyi verset hagyott maga után. És azt a mérhetetlen hatását, amelyet a világ színjátszására, művészetére gyakorolt.
De rengeteget köszönhet neki a modern angol nyelv is, amelynek (ki)alakulására nyelvújítóként ugyancsak jelentős hatással volt. Csak a Hamletben körülbelül hatszáz olyan szó van, amelyet ebben az előadásban hallhatott először a korabeli londoni közönség, a teljes életműben pedig nagyjából háromezret azonosítottak a szakemberek. Ma már világszerte mindennaposan használt, szállóigévé vált mondatairól nem is beszélve.
Hát igen, mondhatjuk ma, négyszáz év távlatából, hogy igen, ezt is tudta ez a ravaszdi Shakespeare William.
…És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por?
Én nem gyönyörködöm az emberben, nem – az asszonyban se,
hiába mosolygasz.
„Halálokkal a nézésre való kedv is megszűnik”
Kétszázhuszonhárom éve, 1793. március 12-én gördült fel először a függöny magyar színpadon Shakespeare-előadás előtt, ekkor mutatták be a Rómeó és Júlia című „polgári szomorújátékot” a budai Várszínházban. Kun-Szabó Sándor Christian Weisse német átdolgozása alapján készült magyar változatában több ponton módosították az eredetit: a két címszereplő a halála előtt még beszélgetett egy jelenetben, s a két család kibékülését is teljesen elhagyták a darab végéről, mert szerintük „a két egymást szerető személyeknek halálokkal a nézésre való kedv is megszűnik”. A Nemzeti Színház első magyar Júliája Lendvayné Hivatal Anikó volt.
Lendvay Márton, avagy a hősszerelmes és a férj
A Nemzeti Színház első magyar Rómeója Lendvay Márton (ő mondta ki az első szót a színháznyitón), a társulat első színésznemzedékének vezető tagja és hősszerelmese volt, aki felesége, Hivatal Anikó oldalán játszotta a tragédia férfi címszerepét. A magyar színháztörténet emlékezetes Rómeója volt még Ladányi Ferenc, Darvas Iván, Latinovits Zoltán és Sztankay István. Az Új Színház 2006-os előadásában Huszár Zsolt, a Magyar Színház 2014-es bemutatóján pedig Horváth Illés alakította a szerepet. A tragédiát országszerte több társulat is folyamatosan műsoron tartja – köztük némelyek a nagy sikerű musicalváltozatot.
Laborfalvi Róza, az Ördögűző Fábián színpadi Katája
A Makrancos hölgy volt az első Shakespeare-darab, amelyet a Nemzeti Színház bemutatott 1837-ben, Komlóssy Ferenc átdolgozásában. Addig azonban már 1799 óta magyar társulatok több más címen is adták: Második Geszner, vagyis a megzabolázott feleselő, Ördögűző Fábián, A megzabolázott akaratos, Hegyen-völgyön lakodalom, A megszelídített, A szerelem mindent tehet. A mű első hű fordítását 1866-ban készítette el Lévay József, s ezt két évvel később vitte színre a Nemzeti. A darab makrancos Katáját játszotta Laborfalvi Róza, Csillag Teréz, Varsányi Irén, Turay Ida, Ruttkai Éva és Börcsök Enikő is.
A németből fordított dán királyfi Kótsi Patkóval
A magyar színpadok első Hamletje Kótsi Patkó János volt, aki katonás vezetőként irányította kolozsvári társulatát, s ő lett a magyar Shakespeare-kultusz megalapozóinak egyike. A darabot 1794-ben mutatták be Kazinczy Ferenc 1790-ben németből készült fordításában, és utána fél évszázadon át így játszották, egészen 1839-ig, amikor elkészült Vajda Péter újabb változata. A magyar színpadok kiemelkedő Hamletje volt még Ódry Árpád, Gábor Miklós, Huszti Péter. Szokolay Sándor zeneszerző operát komponált a tragédiából, ezt 1968-ban mutatta be az operaház. Ennek szövegkönyve már Arany János fordítása alapján készült.
Székelyné Ungár Anna, az első magyar Lady Macbeth
Az akkor még csak húszéves Székelyné Ungár Anna vagy Anikó, az erdélyi színészet korai szakaszának sokoldalú vezető színésznője volt a magyar színháztörténet első Lady Macbethje. Az 1812. április 11-i kolozsvári előadáson partnereként a címszerepet Wandza Mihály társulatigazgató játszotta. Az ekkor színre vitt változat szövegkönyve sajnos nem maradt fenn. Ennek fordítója, Döbrentei Gábor később azt írta, hogy elégette. Az 1834-es budai előadáson Kántorné Engelhardt Anna játszotta Lady Macbeth szerepét. A shakespeare-i nőalak későbbi jelentős megformálója volt még Laborfalvi Róza, Jászai Mari, Márkus Emília és Tőkés Anna is.
A mesterien elbújtatott Learből lett Szabolcs vezér
Nem tudjuk, ki lehetett a magyar színpadok első Lear királya, vagyis magyarított nevén: Szabolcs vezére. A bécsi kancellárián szolgált a magyar arisztokrata, Mérey Sándor, aki átdolgozta és úgy „elbújtatta” Shakespeare eredetijét, hogy a szerző felismerhetetlenné vált az „illetékesek” számára. A Learből átdolgozott Szabolcs vezér című „szomorú vitézi játékot” 1795. szeptember 22-én mutatták be Pest város magyar színészei, de sem az előadás színlapja, sem a szövege nem maradt fenn. Később olyan színésznagyságok játszották a címszerepét, mint Egressy Gábor, Somlay Artúr, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc.
