Vallás – Nép – Művészet címmel kétnapos egyházművészeti konferenciát rendezett a héten a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete a Műcsarnokban. Az első napon a keresztény egyházművészetet mutatták be, a második napon pedig a februárban elhunyt Kallós Zoltán néprajzkutatóra, népzenegyűjtőre emlékeztek.
Mennyire fontos a klasszikus értelemben vett vallásosság, vagyis az egyház intelmeinek pontos betartása, a vallásos cselekmény tárgyi kellékeinek autentikus volta, avagy változhatnak-e szokásaink, környezetünk? A Magyar Művészeti Akadémia egyháztörténeti konferenciája erre a kérdésre kereste a választ. A kétnapos esemény elsősorban a 21. század elején tapasztalt jelenségekre hívta fel a figyelmet: a néprajz és a teológia szemszögéből azt vizsgálta, hogyan maradnak meg bizonyos elemek, illetve ezek miként változnak az esztétikai környezetükkel együtt. Az előadások során képet kaptunk egy-egy térség vallásos jelenségeiről, azok intenzitásáról, illetve a vallásos művészetnek a parasztság körében való megnyilvánulásáról is.
A konferencia második napján a nemrég elhunyt Kossuth-díjas népzenekutatóra, Kallós Zoltánra emlékeztek.
Limbacher Gábor néprajzkutató, a Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója Vallás és népművészet a Palócföldön című vetített előadásában bemutatta, mennyire sokfélék voltak a Mária-ábrázolások már a 19. századtól. Míg hazánkban nagyon egyszerű, puritán ábrázolásmódokkal találkozunk a különböző palóc településeken, addig a spanyolországi Sevillában pompás, gazdag ruhában láthatjuk Máriát.
Kerekes Ibolya néprajzkutató azt szemléltette, hogyan találták meg helyüket a római katolikus templomokban a magyar népi hímzések. A nők vettek részt a liturgiában használt textilek készítésében, kézzel hímzett karingeket, miseruhákat, stólákat, oltárterítőket varrtak. Hozzátette: a katolikus egyház a népi, többnyire kalocsai motívumokat is használta, s az asszonyok a hagyományos, magas művészetet próbálták összehangolni a helyi népművészettel. Fehér Anikó népzenekutató, karnagy kórusával több egyházi éneket is előadott. A népzenekutató kiemelte, a liturgia nyelve a zene. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Magyar Kórus Kiadó 1934-es Harmonia Sacra és 1935-ös Magyar Cantuale címmel kiadta a népénekek kórusfeldolgozásait tartalmazó köteteket – mondta.
Az énekeskönyvek népszerűségét mutatja továbbá, hogy az elkövetkező tíz év alatt mindkét mű megérte a hetedik, illetve a kilencedik kiadást. A Bárdos Lajos, Kertész Gyula és Koudela Géza által szerkesztett művek alapvetően meghatározták a kor egyházi zenei kultúráját, s népzenei gyökereik is voltak.
Barna Gábor etnográfus Devóció és dekoráció című előadásában az úgynevezett kiskunsági Mária-szobrok elemzésén keresztül a művészeteknek a vallási áhítatban elfoglalt szerepére kívánt rámutatni. A templomokban a művészetek jelenléte a szakralitás jele, és hatnak minden érzékszervünkre – mondta.
Mint kiemelte, ezek a jelenségek, tárgyak nemcsak díszítenek, hanem tartalmakat rögzítenek és közvetítenek, formálják az egyéni és közösségi vallásgyakorlást.
