Sok munkakört kipróbált, de mindig a sport körül dolgozott. Gallov Rezső volt vízilabdázó, sportvezető, edző, szövetségi kapitány, író-újságíró, s mindig kényesen ügyelt arra, hogy a pártoktól független maradhasson. Sikerült neki. A rendszerváltás után mindkét oldal elismerte a munkáját, s az eredmények őt igazolták.
– Önt valahogy soha senki nem szidta. Olyan emberként tartják számon, akit semelyik rendszerben sem lehetett egyik oldalhoz sem sorolni. Hogyan sikerült megőriznie függetlenségét?
– Az alapelvem volt mindig is, hogy próbáljak pártatlan maradni, ameddig csak lehet. Amikor 1964-ben felvettek újságírónak a Népsporthoz, Tabák Endre volt a főszerkesztő, s mondta, lépjek be a pártba, és felgyorsítják a karrieremet. Na soha eszembe nem jutott volna. Elég ellenszenves pasas volt a párttitkár a lapnál, s tulajdonképpen vele védtem ki a helyzetet. Azt mondtam, amíg ő ott van, ne is reméljék, hogy én belépek.
– Akkor lelassult a karrierje.
– Á, nem. Sőt, soha többé nem agitáltak ez ügyben. Nem sokkal később a vízisport-rovat vezetője lettem, párttagság nélkül. Kritikusan írhattam bármiről. Egyébként éppen ennek köszönhetem, hogy sportvezető lett belőlem. Az 1970-es barcelonai úszó Eb-n leszerepeltünk, én pedig leírtam, milyen rosszul csinálják a szövetségben a dolgokat. Akkor behívattak az OTSH-ba, gondoltam, lekiabálják a fejem, miket írogatok. De nem lett botrány. Beckl Sándor elnök azt mondta, úgy tűnik a cikkeimből, értek a sportághoz, s legyek én a főtitkár.
– Hogyan reagált?
- Hirtelen lefagytam, majd azt mondtam, két feltételem van. Az egyik, Rajki Béla vízilabda-kapitánynak nem kell tejhatalmat adni, a másik pedig, hogy két év, az olimpia után visszamehessek a Népsporthoz dolgozni. Elfogadták.
– Sikerült valamennyit előrelépni ezalatt?
– Messze a várakozások felett szerepeltünk a ’72-es müncheni játékokon, az úszó Gyarmati Andrea ezüstérmet szerzett, s összesen huszonkilenc olimpiai pontot gyűjtöttünk a pólósokkal együtt. Győzködtek az év végén, hogy maradjak, de hajthatatlan voltam, 1973 januárjában visszamentem a Sporthoz, rovatvezetőnek.
– Nem sokáig maradt a lapnál, egy évvel később már Kanadában dolgozott. Mit kellett tenni azért, hogy kiengedjék?
– Engedélyt kértem, hogy pályázhassak a kanadai vízilabda-válogatott technikai igazgatói posztjára. Beleegyeztek, de igazából úgy voltak vele, úgysem nyerem meg. Hát, megnyertem. De aztán engedélyt kellett kérnem a BM-től is, hogy kimehessek dolgozni. Biszku Béla akkori belügyminiszter mondta ki az áment. Két évre kaptam meg az engedélyt, ám végül hat és fél év lett belőle.
– Mindig megpróbált független maradni, de a kanadai lehetőségért cserébe nem kellett jelenteni?
– Azt nem, ismertek, milyen vagyok. Ám nem rossz a felvetés, mert a kanadaiak ellenben megkörnyékeztek. Az ottani elhárítás egyik részlegétől ebédelni hívtak. A feleségem akkor a követségen dolgozott, s tőlem próbálták megtudni, hol az irodájukban a nyomtató meg miegymás. De hát nekem fogalmam sem volt ilyenekről. Mondtam, nem tudok segíteni.
– A pénzig el sem jutottak?
– Nem, és aztán többé nem is erőltették a dolgot. Ettünk egy jót, majd elköszöntünk egymástól.
– Milyen szinten volt akkor a kanadai póló?
– Kezdők voltak. Elsőre lesújtónak tűnt számukra, hogy mindennap kell edzeni. Aztán később, amikor Ottawában sportiskolát alapítottam, és a fiatal gyerekek megverték a felnőttcsapatokat, ledöbbentek, azt hitték, csodát tettem. Pedig egy fenét, csak a srácoknak már természetes volt, hogy egész évben sokat edzünk.
– Nehéz volt hazajönni a hanyatló Nyugatról?
– Nem, de nagyon szomorúan alakult az utolsó év. Az első feleségem 1978-ban megbetegedett, műtétek következtek, kemoterápia, s ő végig bízott a gyógyulásban. Ám én már 1980 nyarán tudtam, nincs mentség. Szeptember végén foglaltam a decemberi repülőjegyet Budapestre, de csak hármunknak, a fiamnak és a lányomnak rendeltem meg. A hónap végén már gyászoltunk. Ferihegyen a vámos szétszedte a bőröndjeinket, s rábökött egy dobozra. Kérdezte, mi van benne. Mondtam, a feleségem - hamvai. „Ja… Mehet”. Ez volt életem egyik legnehezebb időszaka. Az irdatlan kezelési költségek miatt a fizetésemet néha pizzafutárként egészítettem ki.
– Az azért nem az ön világa.
– Sosem néztem le semmiféle munkát, de az igaz, a medence mellett meg az írógép mögött jobban éreztem magam.
– Itthon pedig ismét következett a Népsport?
– Mi más? Örömmel fogadtak a lapnál, főmunkatárs lettem. Mellette pedig másodállásban a Tatabánya pólócsapatát edzettem. Újranősültem, s ebből a házasságból is született egy fiú és egy lány. Szépen ment minden, majd ’85-ben kaptam egy levelet Kanadából, a volt tanítványaim már felnőttek, s kapacitáltak, legyek a válogatottnál a kapitányuk. Megpályáztam, ismét nyertem, s újabb öt évre visszatértem Kanadába.
– A rendszerváltás azonban önt is elérte, hazacsábították OTSH-elnöknek. Tudja, hogyan került képbe?
– Önjelölt volt egy csomó. Ám a politika, az Antall-kormány biztos és már bizonyított embert akart a posztra, bennem és Frenkl Róbertben gondolkodott, s végül engem választott. Nem volt egyszerű helyzet, mert egyedül kellett hazaköltöznöm, a család csak fél évvel később jött.
– Milyen állapotok fogadták?
– Anarchia minden szinten. Csaknem totális zűrzavar. Azt várták, hogy a régi kádereket elküldjem, ám új és jó szakembereket nehéz volt találni. Ezért úgy döntöttem, bárki bárhol is áll, egy cél vezérelheti csak: a sportot mindenkinek támogatnia kell! Később aztán támadtak, miért nem tüntettem el a régi bútordarabokat, de engem kizárólag a teljesítmény érdekelt. Sok nehézség ellenére eredményesen tudtunk dolgozni, szorosan együttműködve, egységben az olimpiai bizottsággal. A ’92-es barcelonai olimpián harminc érmet, köztük tizenegy aranyat szereztek sportolóink. Helsinki után ez volt a legsikeresebb olimpiánk.
– Mégis lemondott ’94-ben. Miért?
– A választások után megváltozott a kormány politikai színezete, és én tudtam a kötelességem. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke hívott fel, hogy ne szórakozzak, kellek nekik is, maradjak. Meggyőzött. Elismerték a pártatlanságomat, és megbíztak bennem. De elhatároztam, hogy 1996-ban, hatvanévesen befejezem, elmegyek nyugdíjba. Most már elárulhatom, jócskán ki is merültem a hallatlanul fárasztó munkától.
– Jöhetett megint a sportnapilap.
– Pontosan, még hat évig írtam főállásban a Nemzeti Sportnak, aztán pedig külsősként. A négy évvel ezelőtti, londoni olimpiáról is még tudósítottam.
– Rióba megy?
– Nem, messze van, meg sok a gond is a játékok körül. Nézem itthon. Meg azért már előrehaladott korom is int: itt is, ott is, mindig fáj valami.
– Mivel telnek a napjai?
– Majd minden délelőtt úszom ezer métert… A közelmúltban Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke felkért, fordítsam le az ötvenedik jubileumukra írt könyvüket angolra. Megtetszett ez a munka, lehet, ezt fogom csinálni. Tudja, ebben a korban, közel a nyolcvanhoz, túl hosszú távú tervei már ne legyenek az embernek. Örülünk minden napnak, s értékelem, hogy egészséges vagyok.
Pályakép
Gallov Rezső Sportvezető, edző, vízilabdázó, író-újságíró. Született: Arad, 1936. július 13. Klubjai játékosként: Szegedi EAC (1950-56), Szolnoki Honvéd (1957), Budapesti Honvéd (1958-62), Csepel Autógyár (1962-65). Magyar válogatott (2 mérk.). Kanadai Vízilabda Szövetség, technikai igazgató (1974-1980). Szövetségi kapitány: Kanada (1985-90). OTSH elnök, sportért felelős államtitkár (1990-96), MOB-alelnök (1990-96). Könyvei: Coaching Water Polo (1977, Ottawa), Amerikai arénák (1983), Korszerű vízilabdázás (Rajki Bélával, 1985, Amerikai gladiátorok (1991), Mi történt Athénban? (Frenkl Róberttel, 2004), Olimpiák Peking előtt (2008), Butykó (2009), Londoni olimpiák (2011).
