Ötvenhat: esély és naivitás

A szovjet vezetőség is habozott. Erre bizonyíték, hogy a Szovjetunió Központi Bizottsága október 30-án először úgy döntött, hogy kivonja csapatait az országból. A következő napon aztán ezzel homlokegyenest ellenkező határozatot hozott, és a beavatkozás mellett döntött. A kínaiak is ehhez hasonlóan változtatták meg álláspontjukat a szovjet beavatkozást illetően. Nem volt irreális remény az sem, hogy az ENSZ részéről egy idejében meghozott határozat formájában forradalmunk ügyének támogatását remélhettük. Épp ezért volt olyan kiábrándító, amikor az ENSZ a legkritikusabb időben (október 29-én) a magyar ügy tárgyalását elnapolta! Hasonlóképp nem volt irreális abban is reménykednünk, hogy a helyzet felmérésére az ENSZ haladéktalanul egy megfigyelő küldöttséget meneszt majd Budapestre. Erről tárgyaltak is az ENSZ-ben, de kivitelezésére már elkésve, forradalmunk vérbe fojtása után került csak sor. Nem volt irreális ugyanis abban bízni, hogy egy ENSZ-küldöttség jelenlétében a november 4-i támadásra nem kerül sor.

Ugyancsak nem volt naiv és reménytelen abban bíznunk, hogy egy nemzeti felkelés esetén a Nyugat, legalább a diplomácia terén, fenntartás nélkül ügyünk mellé áll. A hivatalos állásfoglalás és a tizenegy éven át Magyarországra sugárzott rádióadások (BBC, Amerika Hangja, Szabad Európa) ugyanis mindig a nemzeti ellenállást igyekeztek ébren tartani. Éppen ezért volt olyan kiábrándító, nem várt és a mi szempontunkból pedig eléggé el nem ítélhető az, amit az Egyesült Államok diplomáciája a kulisszák mögött tett azokban a sorsdöntő napokban. Erről mi persze csak évek múltán szerezhettünk tudomást. Mint tudjuk, október 29-én Dulles amerikai külügyminiszter a moszkvai nagykövet, Bohlen útján azt az üzenetet juttatta el Hruscsovhoz, a Szovjet Kommunista Párt főtitkárához, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesének. De talán még ennél is sokkal kiábrándítóbb és érthetetlen volt az Egyesült Államok akkori republikánus elnökének, Dwight Eisenhowernek a távirata Titóhoz, november 2-án, amely Titónak szólt ugyan, de a vele ott tárgyaló Hruscsovnak is szánta. Ez a távirat félreérthetetlenül kimondta, hogy az Egyesült Államok kormánya nem rokonszenvezik a Szovjetunióval határos olyan kormányokkal, amelyek barátságtalanok a Szovjetunióval szemben. Ez az üzenet gyakorlatilag szabad folyást engedett a végső szovjet beavatkozásnak, és eldöntötte forradalmunk és szabadságharcunk sorsát! A történelmi felelősség ötvenhat tragédiá­jáért tehát nemcsak a Szovjetuniót, hanem az ENSZ-et és az Egyesült Államokat is egyformán terheli.

Forradalmunk egyedülálló fejlemény volt több szempontból is. Nem volt vezérünk, sem Rákóczink, sem Kossuthunk, aki egy forradalom jelszavával hívta volna csatasorba a nemzetet, de még az iskolákban félrevezetett gyerekek, a pesti srácok is tudták, hogy mi ellen beszélnek otthon a szüleik, és mi fáj a legjobban a népnek! Nagy Imre sem volt kezdetben forradalmunk vezére, és létrejött az a fonák helyzet, hogy a forradalom formálta vezetőjét. Tíz napra volt szüksége, hogy azonosuljon forradalmunkkal és síkra szálljon az ország függetlenségéért, szabadságáért és semlegességéért. Fontos kiemelni, hogy nem volt megszervezve sem külföldről, sem belföldön. Egy spontán népfelkelés volt, amelynek élén diákok és ifjúmunkások álltak, és feltűnően sok volt a tizennyolc éven aluli, kiskorú harcos is. Mint ahogy annak idején mondtuk: „Minden kapuban egy puskás öcsi áll.” Amennyire meglepte a világot, úgy volt az meglepetés a mi számunkra is. Mintha akkor mindenki azt érezte volna – egyszerre az egész ország területén –, hogy lám, itt most mindenki egyet akar, független, nem megszállt országban, demokratikus körülmények között élni az addig elért szociális vívmányaink megtartásával. És ez pár nap alatt olyan nemzeti egységet teremtett, ami páratlan volt történelmünkben! Ezért is hívjuk ma ötvenhatot „nemzetegyesítő forradalomnak”.

Nem voltak szövetségeseink és a nyugati hatalmaktól még ígéretünk sem segítségre, de a vég nélkülinek tűnő szovjet megszállás, és a szuronyokkal fenntartott kommunista rendszer oly egyszerre vált tűrhetetlenné minden magyar számára, hogy a fegyveres felkelés kilátásai már nem voltak szempontok.

Forradalmunk nem alkudott meg a realitásokkal, nem tért el az eredeti célkitűzéseitől még akkor sem, amikor a harc már kilátástalanná vált. Vállalta a bukást, hogy évtizedek múltán majd újra győzhessen! Mintha mindenki tudta volna, hogy nem a jelen a fontos, hanem az, amit harcunkkal felmutatunk a világnak és a történelemnek. Mert nem letagadható történelmi tény, hogy a szovjet imperializmus koporsójába a keletnémetek, a lengyelek és mi vertük be az első szögeket! És hogy a Szovjetunió által erőszakkal terjesztett társadalmi és gazdasági rend 1990-es összeomlása is a mi ötvenhatos forradalmunkkal kezdődött. És az sem vitatható, hogy egy nép sem buktatott meg kommunista rendszert háromszor, csak mi, magyarok, 1919-ben, 1956-ban és 1989–90-ben. És erre minden magyar generáció mindig büszke kell legyen!

A történelem igazságszolgáltatása váratott ugyan magára, de nem maradt el: Kádár János elborult elmével ugyan, de tudatában volt annak, hogy a nemzet egy ünnepélyes temetésre készül 1989 júniusában, amin ő is részt szeretett volna venni. Orvosai azonban nem tehettek eleget kérésének. Így került sor 1989. június 16-án arra, hogy a nemzet ünnepélyesen vegyen búcsút mártír miniszterelnökétől, Nagy Imrétől és a többi ötvenhatos elítélt és kivégzett hőstől.

A legnagyobb hatású ünnepi beszédet a még mindig szovjetek megszállta országban egy szebb és jobb jövőben bízó fiatal, bátor politikus, Orbán Viktor mondta.