Nem veszélytelen gyakorlat a könyvkiadóktól, amikor egy-egy világhírű szerző világhírű műve után annak zsengéit is kiadják.
Az olvasó a remekmű után joggal vár remekművet, ám nemegyszer csalódik. Így járhattak sokan a legutóbb magyarul kiadott Houellebecq-kötet kapcsán – bár korrektül jelezték, hogy egy, a nagy művek előtti darabról van szó –, és talán így járhatnak néhányan Carlos Ruiz Zafón Marina című, az Európa Könyvkiadónál Tomcsányi Zsuzsanna fordításában csak nemrég megjelent, de korábban írt kötetével is.
Aki A szél árnyéka vagy az Angyali játszma felől közelít az író fiatalkorában írt ifjúsági regényéhez, legfeljebb a titokzatos, sötét őrültekkel, angyalokkal, titkos kertekkel és kísértetházakkal teli Barcelonát találja a helyén, azt a sajátos zafóni helyszínt, amelynek atmoszférája részben magyarázza a későbbi művek sikerét is.
Máskülönben azonban közepes kísértethistóriákból, a divatos vámpírsztorikból, valamint a tizenkilencedik századi angol romantikus regények kelléktárából amúgy tisztességesen összerakott könyvről van szó, amelyre, valljuk be, a kutya se figyelne oda, ha nem Zafón lenne a szerzője.
A történet véres és légies: egy katolikus internátus növendéke rendszeresen kiszökik délután a városba. Egyik nap belopózik egy elhagyottnak tűnő villába, ahol azonban egy bolondnak tűnő öregember, egy egykori festő és Marina, az éteri szépségű kamaszlánya él. A zafóni világban megszokott módon a szereplők nem kerülhetik el, hogy belekeveredjenek a várost évtizedekkel ezelőtt lázban tartó eseménysor még élő szereplői által egy titokba. Amelynek révén temetőtől tengerpartig, elhagyott színháztól egy titokzatos orvos rendelőjéig, a háború előtti Prágáig és a barcelonai csatornahálózatig vezetnek a nyomok. Szörnyetegek, démonok, de leginkább a múlt üldözi a fiút és a lányt, utóbbinak – lévén halálos beteg – ez a kaland élete első és utolsó kalandja is, míg az építésznek készülő fiú valamiféle beavatásként éli át a rejtéllyel és az emberi nyomorúsággal való szembesülést, valamint azt, hogy a sorsok látszólag értelmetlenül indáznak egymásba, torkollnak tragédiába vagy végződnek jól. Maga a történet elég zavaros, barokkos, színpadi – folyamatosan esik a téli eső, a temetőkben áznak a főhősök, acélkarmú lények üldözik őket stb. –, ettől eltekintve azonban kifejezetten élvezhető mindaz, ami a későbbi Zafón-könyvekben is: Barcelona lelke. Az, ahogy leír például egy elhagyott kertet, amelyben a macska által elkapott madár vércseppjei utat rajzolnak a bejáratig. Ahogy pár mondatban felfest egy elhagyott színházat, úgy, hogy érezzük a poros függöny szagát. Ahogy felvillantja egy esős éjjel összes színét és hangját a katalán városban. Vagy ahogy keveri-szövi a szimbólumokból, toposzokból, ősidők óta ismert motívumokból álló mesét, amúgy spanyol barokkosan, olyan fény-árnyék játékokkal, ahogy 1600-ban a festő kollégák a vásznakon.
Végül belátjuk: Zafón az az író, aki úgy tud írni, hogy még akkor is élvezet olvasni, ha épp nem jó maga a mese. Az a filmszerű, sűrű szöveghangulat – várjuk, hogy a kezünkre üssenek az új terminusért a mesterek –, ami még fordításban is átjön, akkor is remek, ha a könyv nem annyira. Ha viszont finnyásak vagyunk, olvassuk el inkább újra A szél árnyékát. Zafón addigra már nem csak írni tudott, de történetet írni is. A kettő nem ugyanaz.
Aki A szél árnyéka vagy az Angyali játszma felől közelít az író fiatalkorában írt ifjúsági regényéhez, legfeljebb a titokzatos, sötét őrültekkel, angyalokkal, titkos kertekkel és kísértetházakkal teli Barcelonát találja a helyén, azt a sajátos zafóni helyszínt, amelynek atmoszférája részben magyarázza a későbbi művek sikerét is.
Máskülönben azonban közepes kísértethistóriákból, a divatos vámpírsztorikból, valamint a tizenkilencedik századi angol romantikus regények kelléktárából amúgy tisztességesen összerakott könyvről van szó, amelyre, valljuk be, a kutya se figyelne oda, ha nem Zafón lenne a szerzője.
A történet véres és légies: egy katolikus internátus növendéke rendszeresen kiszökik délután a városba. Egyik nap belopózik egy elhagyottnak tűnő villába, ahol azonban egy bolondnak tűnő öregember, egy egykori festő és Marina, az éteri szépségű kamaszlánya él. A zafóni világban megszokott módon a szereplők nem kerülhetik el, hogy belekeveredjenek a várost évtizedekkel ezelőtt lázban tartó eseménysor még élő szereplői által egy titokba. Amelynek révén temetőtől tengerpartig, elhagyott színháztól egy titokzatos orvos rendelőjéig, a háború előtti Prágáig és a barcelonai csatornahálózatig vezetnek a nyomok. Szörnyetegek, démonok, de leginkább a múlt üldözi a fiút és a lányt, utóbbinak – lévén halálos beteg – ez a kaland élete első és utolsó kalandja is, míg az építésznek készülő fiú valamiféle beavatásként éli át a rejtéllyel és az emberi nyomorúsággal való szembesülést, valamint azt, hogy a sorsok látszólag értelmetlenül indáznak egymásba, torkollnak tragédiába vagy végződnek jól. Maga a történet elég zavaros, barokkos, színpadi – folyamatosan esik a téli eső, a temetőkben áznak a főhősök, acélkarmú lények üldözik őket stb. –, ettől eltekintve azonban kifejezetten élvezhető mindaz, ami a későbbi Zafón-könyvekben is: Barcelona lelke. Az, ahogy leír például egy elhagyott kertet, amelyben a macska által elkapott madár vércseppjei utat rajzolnak a bejáratig. Ahogy pár mondatban felfest egy elhagyott színházat, úgy, hogy érezzük a poros függöny szagát. Ahogy felvillantja egy esős éjjel összes színét és hangját a katalán városban. Vagy ahogy keveri-szövi a szimbólumokból, toposzokból, ősidők óta ismert motívumokból álló mesét, amúgy spanyol barokkosan, olyan fény-árnyék játékokkal, ahogy 1600-ban a festő kollégák a vásznakon.
Végül belátjuk: Zafón az az író, aki úgy tud írni, hogy még akkor is élvezet olvasni, ha épp nem jó maga a mese. Az a filmszerű, sűrű szöveghangulat – várjuk, hogy a kezünkre üssenek az új terminusért a mesterek –, ami még fordításban is átjön, akkor is remek, ha a könyv nem annyira. Ha viszont finnyásak vagyunk, olvassuk el inkább újra A szél árnyékát. Zafón addigra már nem csak írni tudott, de történetet írni is. A kettő nem ugyanaz.
