Ukrán területről visszatérve magyar földre, felsóhajt az utasember: végre itthon! Hetven évvel az után, hogy szovjet – majd ukrán – megszállás alá került a kárpátaljai terület és magyar lakossága, nagyon más lett az ottani élet, mint amilyen régen volt.
Sorozatunkban 2002 óta eddig hatvan Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei műemlék templomot mutattunk be, de van még keresnivalónk a hazai tájakon.
Kölcse 1400 lakosú nagyközség a szatmári Erdőháton, a Fehérgyarmati járásban, tíz kilométerre a keleti országhatártól. Az ősidőkben lápos, árvizek járta tölgyerdőből néhány méterrel kiemelkedő löszdombon keletkezett az Árpád-házi uralkodók idejében. Az egyik legrégibb szatmári településként tartják számon, határában új kőkori telepre, bronzkori közösségre utaló régészeti leletekre bukkantak. Szintén régészeti kutatások szerint már a 14. század előtt volt temploma az ótörök-magyar nevű Kölcse – 1142: Culcey; 1288: Kelche – falunak. A középkorban útvámot szedő helységként ismerték, ellenséges támadások nem érték, amint az ott élő erdőmunkások, kézművesek és halászok is békésen tevékenykedtek.
Egyik legrégibb hiteles forrásunk őrzi a Kölcsei család történetét. A Szamos menti Cégény monostort a Szente-Mágocs nemzetségből származó Kölcse ispán alapította Szűz Mária tiszteletére, valamikor az 1146 utáni években. Amikor összeírták a monostor javait (1181-ben), az alapító már nem élt. Bizonyosan ott temették el, mert a leszármazottai egy 1344-ben keltezett levélben úgy emlékeztek vissza, hogy az a hely „őseik sírhelye” (ubi progenitores eorum sepulturam). István nevű utolsó apátjáról is megemlékezik az írás, a monostor Szamoson túli birtokainak felsorolásával. Kölcse nincs köztük, mert saját jogú község volt. Az 1332. évi rendkívüli pápai dézsmakivetés jegyzékében szerepelt a kölcsei parókia, plébánosát Tamásnak hívták. Egyháza az erdélyi püspökség ugocsai főesperességéhez tartozott.
A 14. század első felében a településhez méltó, tágasabb templom épült Kölcsén; a lakosság gyarapodása miatt, és mert a község földesura, kegyurasága a Kölcsei család volt. Az egyhajós épület keleti oldalát szentélyszűkület nélküli – a hajóval azonos szélességű –, fél nyolcszög záródású apszis zárja. Falai tört kővel vegyes téglából készültek, fél régi öl (90 centiméter) vastagságban, meszes-kőporos vakolással. A templom belsejét 2:1 arányban harmadolja a hajó és a keleti szentély. Ez utóbbit faragott kőbordás hálóboltozat fedte, a fél négyszög záródású apszis külső sarkait épen megmaradt, lépcsőzetes pillérek támasztják. Belül láthatók a hét faragott címerpajzsos gyámkőről induló boltozati bordaívek torzói. A hajó két bejárata – a déli oldalon és a nyugati végfalon – ugyancsak csúcsíves, későbbi korszakok divatja szerint faragott pálcatagos béllettel. Felétlenül az 1400-as évekre vall a szentély érett gótikus, tornyos-szamárhátíves oromdíszű (északi) szentségtartó fülkéje; négy gótikus ablakon keresztül jut be fény délről a teremtemplomba, amelynek a középkorban „elmulasztott” kőtornyát az épülettől nyugatra tizenöt méterre magasodó, 18. század végi ácsolt galériás harangláb pótolja.
Az 1664-ben megrongálódott protestáns gyülekezeti terem megújítására 1768-ban került sor: ekkor készült a festett kazettás deszkamennyezet. A templomi szószék festett-faragott fakoronás, hangvetős asztalosremek.
Birtokadományt és vámszedési jogot 1344-ben nyert I. (Nagy) Lajos királytól a Kölcsei nemzetség. Kölcsey Péter és Zsigmond 1642-ben újabb birtokadományt nyert a falu határára; a 17. században már iskola működött a településen, a 18. században több ízben tartottak vármegyei gyűlést a rangos református templomban. Az újabb kori pestisjárványok áldozatai helyébe felvidéki evangélikus tótokat telepített le Kölcsey György szatmári főszolgabíró.
Kölcsétől nyugat felé, Szatmárcsekén túl a második falu Nagyar. A Tisza bal partján megtelepedett Árpád-kori „Ar” község első ízben 1374-ben bukkan elő írásban. Zsigmond király 1387-ben elkobozta Matucsinai Demeter fiától, majd Szántói Pető fiainak adományozta. Az ecsedi Bátori család 1403 és 1418 között sajátította ki a már kettévált Kis- és Nagyart. Később a főrangú Bethlenek és Rákócziak, a szatmári béke után gróf Károlyi Sándor lett a helység gazdája és kegyura. Bátori Péter fia, János adományaiból épülhetett a falu késő gótikus plébániatemploma. Egyenes záródású szentélyének alapfalait 1990-ben tárták fel régészek, a déli falból csúcsíves ablakot és kőkeretes szemöldökgyámos kaput bontottak ki. A döntően 17–19. századi, nyugati barokk tornyos református templom északi falán, a sokszoros mészréteg alól egyedülállóan értékes falképsorozat került napvilágra: két sávban elrendezve tíz jelenetből álló Passió-ciklust láthatunk, Jézus betlehemi bevonulásától a Kálvária stációin át a sírba tételig. A képregényszerű, színpompás reneszánsz freskó érdekessége, hogy már az újkorban – az 1500-as évek első évtizedeiben – készült, németalföldi, bécsi és erdélyi szász mesterek nyomán, utóbbiak vélhető közreműködésével.
(Forrás: Középkori egyházi építészet Szatmárban, 2011)
