Vonatból szemlélve az Alföldet a végeláthatatlan táj, szántóföldek, puszták és néhány erdős terület váltakozik a távolban, míg a fővárost elhagyva elérjük Szolnokot. A kellemes, nyarat idéző napsütésben hamar eltelik az idő, miközben befut vonatunk a pályaudvarra.
A város az Alföld szíve, a Tisza partján és a Zagyva torkolatánál fekszik, száz kilométerre Budapesttől. A Damjanich János Múzeumot a vonatról leszállva húszperces sétát megtéve érjük el: Szolnok felújított központjában, a Kossuth téren, a Polgármesteri Hivatallal szemben találjuk.
Három templom városa
Múzeumi kísérőnktől megtudjuk, hogy Szolnokot a három templom városának is nevezik, mivel a Tisza-hídról a városba érkezve a református és a katolikus templom mellett a zsinagóga látványa fogadja az ide látogatókat. Utóbbi a Koltói Anna téren áll, a múlt századfordulón épült, a Lechner Ödön-követő Baumhorn Lipót tervei alapján. A mór stílusú épület külső alaprajza téglalap alakú, belső tere viszont négyzetes formájú. A motívumaiban és a kupola szerkezetében számottevően jelen van Lechner hatása, ugyanakkor német és olasz hatások is befolyásolták építészét. A belső tér ma egyszerű szépségében látható, az eredeti, zsinagógákra jellemző berendezéseit és vallási szimbólumait átalakítása során elhagyták. Vallási célokat 1940-ig szolgált, a város a hatvanas években felújíttatta, azóta a Szolnoki Galéria működik falai között, amely a Damjanich János Múzeum egyik tagintézménye a Tabáni tájházzal együtt. Itt látható a Szolnoki Művésztelep tárlata, valamint időszakos kiállításoknak is rendszeresen otthont ad.
Ezen kis érdekes épülettörténeti kitérő után kanyarodjunk vissza a múzeum 1860-ban épült, későklasszicista stílusú főépületéhez, amelynek állandó tárlatait járjuk be.
Az intézmény a városi könyvtárral együtt – más, környező településekhez, például Jászberényhez, Tiszafüredhez vagy Karcaghoz képest – későn, a két világháború között, 1934-ben nyitotta meg kapuit a közönség előtt a mai Táncsics Mihály út 1. számú épületben. A jelenlegi, Kossuth tér 4. szám alatti műemlék épület egy részét 1952 végén vették használatba, s ekkor vette fel a múzeum Damjanich János negyvennyolcas honvédtábornok nevét is. Az intézmény életében fordulópontot jelentett, amikor 1962-ben megalakult a Szolnok (ma Jász-Nagykun-Szolnok) Megyei Múzeumok Igazgatósága, amelynek központjaként a jászberényi, a karcagi, a tiszafüredi, a túrkevei és a tiszaföldvári, majd a nyolcvanas években a mezőtúri és a kunszentmártoni múzeumok lettek a tagintézményei.
A Damjanich János Múzeumban található a megye teljes régészeti és a legnagyobb néprajzi, történeti, valamint képzőművészeti anyaga – mondja el kísérőnk, hozzátéve, hogy emellett komoly kutatómunka is folyik itt. Az 1989–1996 között teljeskörűen felújított épületben öt állandó tárlat tekinthető meg, de időszaki kiállításokat is rendeznek, nyaranta pedig a hangulatos, hűs díszudvar ad helyet a szabadtéri kulturális programoknak.
Szolnoki Művésztelep
A múzeumban először a Szolnoki Képtárba vezet utunk. Az első emeleten tíz teremben, több mint hatszáz négyzetméteren jelenleg majdnem kétszáz festmény és grafika tekinthető meg – igazi képzőművészeti kánaán ez az ide látogatóknak. Az egymásból nyíló termeken végighaladva leírásokon keresztül ismerhetjük meg a képtár múltját is: az igény az 1901-ben alakult Művészeti Egyesület Alapszabályában fogalmazódott meg először. A Szolnoki Művésztelepen élt vagy a művésztelepre visszajáró festők és grafikusok munkáit láthatjuk kiállítva, akik itthon és Európában is elismerést vívtak ki maguknak. Olyan nevekkel találkozunk, mint Aba-Novák Vilmos, Bihari Sándor, Deák-Ébner Lajos, Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla, Patay Mihály, Mednyánszky László – közülük többen, Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor vagy Mednyánszky László is Munkácsy Mihály köréhez tartozott Párizsban. A képtárban található egyébként az ország második legnagyobb Mednyánszky-gyűjteménye, amelyek közül tizenkilenc alkotás tekinthető meg. A festmények többségét Barcsay Jenő festő 1987-ben kelt végrendeletében adományozta a múzeumnak.
Sétánk során mindent megtudunk a falon található leírásokból, így az is kiderül, hogy a nyugodt alkotómunkát a második világháború zavarta meg. A várost 1944 nyarán súlyos bombatámadások érték. A harcok során tönkrementek a műtermek, a berendezéssel együtt a Művészeti Egyesület muzeális képgyűjteménye, teljes irat- és jegyzőkönyvi anyaga eltűnt vagy megsemmisült, s maga a város is romokban hevert. Döbbenetes, hogy több mint négyezer festménynek veszett nyoma a háborúban és az azt követő években. A második világégést követően elkezdődött az újjáépítés, a művésztelep rendbehozatala, a Képtár 1996-ban lelt végleges otthonra. Mint megtudjuk, az alkotók közös munkáját, eredményeit sikeres kiállítások jelzik: 1961-ben a Műcsarnokban, míg 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában nyílt szolnoki tárlat. A művésztelep legutóbbi korszaka 1987-ben kezdődött, ma is aktív művészeti élettel.
Mamutagyar pohár
Az alkotások közül több a vidéki, paraszti világot ábrázolja. Fényes Adolf 1902-es Napszámos című olajfestménye sötét színe ellenére olyan élethű akár egy fotó. A magyar festészet egyik legeredetibb, ugyanakkor legvitatottabb festőművészének, Aba-Novák Vilmosnak a Golgota című alkotása is ki van állítva, amelyet a művész 1920 körül festett – érdemes felidézni Munkácsy híres, azonos című festményét 1884-ből. Az összes kép közül nemcsak méretében, hanem anyagában, technikájában is kiemelkedik Ágotha Margit 2015-ben elhunyt, Munkácsy-díjas grafikus Földgömb című textilképe, amellyel újraértelmezi bolygónkat.
Némi frissítő és pihenő után továbbhaladunk az őseink háza táját bemutató tárlatra, amely számos rekonstruált helyszínen tárja elénk, hogyan változott a lakóház az évezredek folyamán. Megelevenedik előttünk a hitvilág és a temetkezési szokások is. A kiállítás az őskortól a török kor végéig mutatja be a megye történetét. A lakóháztípusokon kívül a szolnoki várat is szemügyre vehetjük maketten, 15. század végi állapotában. Szolnok vára a végvárrendszer része volt, ami a királyi Magyarországot védte a török támadások ellen. A legkülönlegesebb szekció mégis a szentélyszerű elrendezésű kincstár, amely a gyűjtemény legszebb, egyedi darabjait mutatja be az aranylemez ruhadíszektől a bronz karpereceken keresztül egészen a római agyagmécsesig. Az egyik üvegvitrinben az 1420-as évek végén földbe került huszonötezer ezüstdénárt láthatunk, amelyeket Zsigmond király veretett, de van még itt őskori mamutagyarból készült pohár, illetve márvány és szarvasfog gyöngysor is.
A kunok 1239-ben jelentek meg a Magyar Királyság területén, a tatár veszedelem elől menekültek, és kértek bebocsátást IV. Béla magyar királytól. Később, a 15–16. század folyamán asszimilálódtak, s beilleszkedtek a Magyar Királyság viszonyai közé. A kun leletanyagot bemutató vitrinek felett látható a Szent László-legendát ábrázoló festmény, míg a terem végében találjuk a kunok kerámiáit. A kunok mellett a jászokat is megismerhetjük. Mint az egyik múzeumi munkatárs rámutat, a jászok edényművessége – hasonlóan a kunokéhoz – nem tér el a korszak magyar fazekastermékeitől: találunk itt fazekakat, párhuzamos vonalakkal díszített edényeket a jászsági régióból. Jellegzetes nagy méretű jász korsót is láthatunk, ami a Kárpát-medencében ezidáig csak a jász leletanyagban található meg.
A Kun Miatyánk
Az állandó kiállítások leginteraktívabb részéhez érve, a Kunok és jászok a magyarok között című kiállításon bejárhatjuk azt az utat, amelyet a hazánkba érkező kunok és jászok megtettek egykor. Kísérőnk elárulja, hogy ez a kiállítás a gyerekek és a nyugdíjasok kedvence, ugyanis kun kaftánt öltve, valamint a tatárok támadását megidéző hangeffektusokat hallva kalandozhatunk, ahogyan elődeink. Még egy rövid filmrészlet is szemlélteti a kunok vándorlásának útját, míg a második honalapítást bemutató egységben térképeken szemlélhetjük, hogyan változott a kun és jász települések elhelyezkedése napjainkig. Meghallgatható az egyetlen összefüggő kun szövegemlék, a Kun Miatyánk, valamint a jász nyelv fennmaradt szavai is elhangzanak. A Kitárul a végső ház kapuja egységben egy kun nemzetségfő lovas sírja, valamint egy jász nő sírja temetkezési szokásairól tudhatunk meg többet. A záró egységben Jászberény 18–19. századi városképébe helyezve egy kun és egy jász párt láthatunk korabeli öltözékben.
Paraszti és polgári élet
A régi és az új paraszti világ jelenik meg a Népélet a Közép-Tisza-vidéken kiállításon. Betekinthetünk egy parasztházba a konyhától a lakószobáig, s a teljes paraszti kultúra, gazdálkodás, hétköznapok részeseivé válhatunk. Az egyes lakrészek, enteriőrök között találunk egy nagykunsági és egy jászsági szobabelsőt. A kamra őrizte meg legtovább a régi, használatból eltűnt eszközöket. Legkülönlegesebb darabja múzeumi kísérőnk szerint a fal mentén elhelyezett tiszafüredi, különös mintákkal festett jobbágyláda, amelynek rekeszeiben helyezték el a konvencióba kapott élelmiszereket: például babot, búzát, kukoricát, szalonnát. Az enteriőrök berendezésénél arra törekedtek, hogy a kiállított tárgyakba életet vigyenek – erre szolgálnak az asztalon lévő poharak, tányérok, háztartási eszközök.
A nagykunsági lakószoba ékessége a kunkék színű bútor volt: a berendezett térben így kapott helyet mások mellett egy kunkék sarokpad fiókos asztallal, fúrt lábú székkel. Mint megtudjuk, a festett bútorokat kézzel festették, virágozták a kunsági asszonyok. A jászsági lakószoba bútorzata polgárosult stílusú: megvetett ágy, kanapé, asztal és szék. Ennél az enteriőrnél a karácsonyt idézték fel. A terem végében az alföldi parasztgazdaság jellegzetes építményét, a fészert rekonstruálták, így együtt láthatjuk a maguk természetes környezetében a paraszti munka gazdálkodással kapcsolatos szinte teljes tárgykészletét – mutat rá kísérőnk.
Utolsó utunk a Városi polgárok a századelőn című állandó kiállításhoz vezet, amely azt mutatja be, hogyan vált Szolnok, az Alföld falusias kisvárosa rohamosan fejlődő várossá, ahol sajátos polgári kultúra fejlődött ki. A kiállításban egy lakóházat mutatnak be, azonban a kiállított anyag elég változatos. A vitrinekben felfedezhetjük a polgári korszak néhány különleges kincsét, amelynek nagyrésze a nagyrévi evangélikus lelkész, Kontsek Károly iparművészeti gyűjteményéből származik. Találunk itt fém teáskannát, legyezőt, különféle értékes, színes porcelán- és üvegtárgyakat. A tárlat különlegessége továbbá, hogy megtekinthető Damjanich Jánosné bécsi hagyatékából megvásárolt úti pipereládája, ami kívülről úgy néz ki, mint egy bőrönd, ám belső tartalma sokkal inkább hasonlít orvosi műszerekre, mint pipereholmikra.
