A japánok sosem alszanak – legalábbis így tartják, és ezt ők maguk sem cáfolják. Ez persze így nem igaz, de az tény, hogy a szigetország lakói másként állnak hozzá az alváshoz, mint ahogy azt Európában megszoktuk.
Japán a nyolcvanas évek végén hihetetlen gazdasági fejlődésen ment át, ennek megfelelően pedig a munkavállalóknak is egyre fokozódó terhekkel kellett szembenézniük – aludni és pihenni pedig alig maradt idejük. A japánok eleve híresek a munkamániájukról: a kormány egy nemrégiben kiadott közleménye szerint minden ötödik munkavállaló élete veszélyben forog a túlhajszoltság miatt. A kezdeti időkben sokan panaszkodtak is erre a túlzott munkamorálra, de Japánban mindezt inkább büszkén vették tudomásul: igen, a japán üzletember napi huszonnégy órában is képes dolgozni. A BBC egy újságírója éppen a nagy gazdasági fellendülés idején tartózkodott az országban, és ahogy írja, senki semmi különöset nem talált abban, hogy az emberek a metrón, állva alszanak.
A japánok inemurinak hívják, amikor valaki utazás közben, vagy akár munkahelyi értekezleten hirtelen álomba szenderül, és – annak ellenére, hogy milyen túlzó munkamorállal rendelkeznek – széles körben tolerálják is a bóbiskolást, de a „normális” alvást a lustaság egy formájának tekintik.
Brigitte Steger japanológus épp erre a furcsa ellentmondásra figyelt fel, amikor doktori disszertációjához keresett témát, ennek kapcsán pedig általánosságban is megvizsgálta az emberi alvásidő témáját.
Steger szerint általában azt feltételezzük, hogy őseink a Nappal együtt tértek nyugovóra, és pirkadatkor keltek, holott a helyzet sok helyütt nem ennyire egyértelmű: bár úgy tűnik, hogy a legtöbb kultúrában megvetették azokat, akik késő éjszakáig tereferéltek és mulatoztak, a tudósok köreiben azonban inkább erénynek számított, ha valaki késő éjszaka is a fóliánsokat bújta. Különösen igaz volt ez az ifjú szamurájokra, akik számára tudásszomj számított az egyik legfőbb erénynek, ennek megfelelően pedig igencsak helyénvalónak tekintették, ha a fiatalok az alvásidejük rovására művelték magukat – még akkor is, ha ennek következtében napközben gyakran elbóbiskoltak.
Japánban a konfucianizmus és buddhizmus elterjedése óta mindenképpen erénynek számít a korai kelés, de a középkori Európában is helyénvalónak tartották, ha valaki késő estig dolgozott, és a madarakkal ébredt.
A japán alváskultúra gyökeresen különbözik az európaitól: a szigetországban kifejezetten helyeslik, ha a gyerekek a szüleikkel alszanak, a közösségben alvás pedig egyáltalán nem számít különösnek – a földrengések és cunamikatasztrófák után, amikor rengetegen jutottak szükségszállásra, sokan arról számoltak be, hogy társaságban, például egy tornateremben felállított kempingágyon jobban is alszanak, mint otthon.
Az inemurit azonban nem emiatt fogadják el az élet legtöbb területén – ugyanis azt, ha valaki elbóbiskol a metrón, az órán vagy egy értekezleten, egyáltalán nem is tekintik alvásnak. Steger szerint ennek magyarázata magában az inemuri szóban rejlik: a kifejezés két kínai szóból áll, amelyből az „I” azt jelenti, hogy „jelen lenni”, a „nemuri” pedig az alvásnak felel meg. Az inemuri tehát olyasmi, mint az álmodozás, vagy egy pillanatnyi elbambulás: egy olyan állapot, amely a legtöbb szituációban megengedhető, elnézhető vagy akár természetes is, de feltételezi azt is, hogy az ember pillanatok alatt képes kilépni belőle, és visszatérni az adott szociális helyzethez. Az, ha valaki elbólint a munkahelyén, voltaképpen annak a jele, hogy erőn felül teljesít, és ezért kimerült – ahogy egy, a kutatásban résztvevő dolgozó mondta, a különböző értekezleteken amúgy sem fontos a folyamatos, lankadatlan figyelem, a japánok pedig fő irányelvként az olimpiai szellemiségnek megfelelően cselekszenek – vagyis a részvétel a fontos.
Az egyik legfontosabb japán erény a szorgalom, ha pedig valaki annak ellenére, hogy fizikálisan nem képes megfelelni a kihívásoknak, mégis megjelenik egy-egy értekezleten, a szorgalom és az odaadás jele, ha pedig elbóbiskol munka közben, az betudható az „alvás-démon” támadásának is. Egy másik fontos erény az országban a szerénység – ezért aztán nem szabad szóvá tenni, ha valaki keményen dolgozik, a kimerültség viszont egyfajta finom utalás lehet a korábban elvégzett, megfeszített munkára. Ennek köszönhető, hogy nem csupán az elbóbiskolás, hanem annak a tettetése is utalásként értékelhető arra, hogy az ember keményen dolgozik.
