Az Almodóvar-recept annyira jó, hogy gyakorlatilag bármilyen film elkészíthető az alapján. Nagy hiba nem csúszhat bele. Hacsak az nem, hogy meglepni már nem tud.
Az új, Julieta című film eléggé összecseng a korábbi művekkel, s ismerős az a fajta mitológiai-drámai szerkezet is, amelyre felhúzta a sztorit: van benne frusztrált anya, haláleset, az anyjával valamiért konfliktusban álló gyermek, és háttérnek elképesztő színek, vörösek, feketék, sárgák homogén, hatalmas felületeken. A fenti összevalókból tulajdonképpen teljesen letisztult és szép filmet rakott össze Almodóvar, aki a megszokott és biztos úttól nem távolodik el egy percre sem – legfeljebb barokkos túlzásait adta fel.
Julieta (Adriana Ugarte) a nyolcvanas években egy vonaton megismerkedik egy halásszal. Egymásba szeretnek, elköltözik hozzá a tengerpartra, legyőzi az intrikus és gonosz házvezetőnőt – Rossy de Palma alakítása parádés –, gyermeke születik, férje azonban meghal. A gyásszal és a lelkiismeret-furdalással egyszerre küzd a nő, és kamaszlányának (Blanca Parés) anyja összeomlása miatt egy pillanat alatt kell felnőnie, ami meg is történik.
A film egyik bravúros jelenete az, ahol a fürdőkádba a fiatalabb Julietát játszó Adriana Ugarte száll be, de a kádból már a középkorú, megtört nő (Emma Suárez) emelkedik ki a lánya által törölközőbe burkolva: a két színésznő karaktere annyira hasonlatos, hogy elhisszük, amit a vásznon látunk, ahogy egy pillanat alatt beleöregedik a gyászba egy nő, aki később a lányát is elveszti.
Innentől a film már nem anya és lánya kapcsolatáról, hanem az egyedül maradó nő tragédiájáról szól, míg a film végére – szokás szerint – minden összekeveredik: emlékek, érzelmek, indulatok, okok, okozatok.
Az egyedül töltött évtized végén egy újabb tragédia miatt már egy megbocsátó anya és egy összetört, gyászoló lány áll majd egymással szemben valamikor, a filmidő utáni időben, hiszen Almodóvar nem amerikai rendező, hogy csöpögősre vegye a nem is happy endet: elvágja a szálat ott, hogy tíz év után az anya elindul a lánya felé, aki félve és saját gyereke elvesztése miatt félőrülten a gyásztól magához hívja végre. Addigra megint az anya az erős, s a lány a gyerek.
A sorstragédiaszerűség és az emberi gesztusokra, arcjátékokra, az érzelmek kifejeződésére fókuszáló filmnyelv miatt olyan, mintha görög drámát néznénk filmen, amelyben minden igaz, ugyanakkor minden általános és hamis is kicsit. Tantörténetet, amely éppúgy szólhat arról, hogy egyetlen hazugság tragédiák láncolatának lehet az oka, mint arról, hogy egy családban nincsenek konstans szerepek, hol egyikünk, hol másikunk szorul rá a másik emberre, de szólhat a megbocsátás kikerülhetetlenségéről is, vagy arról, hogy mennyire kiszalad a világ egy nő alól, aki csak anya és csak feleség volt, ha ezen szerepek biztonsága nélkül kell megállnia a világban.
Noha a számtalan felvetett kérdés elgondolkoztató, a szereplők alakítása lenyűgöző – az idősebb Julietát játszó Emma Suárezé különösen –, a film pedig működik, soknak tűnik ennyi sorszerű szabályszerűség, ennyi borítékolható fordulat, ennyi toposz. Pár csepp valószínűtlenség bármely figurát élőbbé tehette volna – így inkább maszkok maradtak a filmvásznon a remek alakítások ellenére, épp mint a görög színpadokon vagy a commedia dell’arte-ban, ráadásul olyan maszkok, amelyek már ismertek az Almodóvar-filmekből.
Julieta
Spanyol filmdráma, 99 perc, 2016
Rendező: Pedró Almodóvar
7
