Az új év kezdetével végére érünk a történelmi Sáros vármegye középkori műemlék egyházainak. Kimaradt a sorból Bártfa Szent Ferenc-rendi klastroma, amely méltatlanul mostoha sorsra jutott: több mint hatvan éve romladozik a világörökségi óváros félreeső szegletében.
Elsőként Szent Ágoston remetéi építették a szerzetesházat a déli városfal mellé az 1300-as években Keresztelő Szent János tiszteletére. 1400-ban IX. Bonifác pápa búcsút engedélyezett számukra. 1505-ben a rend nagy jótevője, Anton Reich patrícius özvegye, Dorothea asszony adományából épült a főhajó és a szentély érett gótikus stílusban. Most is láthatók a tágas, háromosztású, csúcsíves, faragott kőrácsos ablakok. Az 1527-ben Bártfán erőszakossá fajult reformáció elűzte az augusztinus barátokat, akik csak 1670-ben tértek vissza – immár Szent Ferenc rendjébe tagolódva. A 18. században jobbrészt barokkizálták a templomot, líceumot működtettek az épületben egészen 1948-ig, amikor is a csehszlovák kommunisták bezárták.
Bártfáról a szertelenül kanyargó Tapoly folyó mentén délnek haladva érkezünk Tapolyhanusfalvára (Hanus’ovce nad Topl’ou). Az egykori irtványfalu, majd középkori mezőváros napjainkban 3800 lakosú, városi rangú település a nagy forgalmú 18-as főút mentén, Eperjestől tizenhat kilométerre keletre. Oklevélforrás szerint II. András király 1212-ben az Aba nemzetségből származó – bizonytalan nevű – ispánnak adományozta Sáros délkeleti, Zemplénnel határos területét. Csak évtizedekkel később, a 13. század végén telepedtek le a vidéken német ajkú szász erdőmunkások (ardók) Hannes nevű soltészük vezetésével. 1317-ben bukkant fel első ízben Hanusfalvaként a község; az 1332. évi pápai tizedjegyzék tanúsága szerint „villa Johannis”-nak Szűz Mária titulusú parókiája volt. Károly Róbert király vásártartási joggal ruházta fel a fontos keleti országút menti helységet évenként három, egyházi ünnepekhez – Pünkösd, Szent Kozma és Damján, Mindenszentek – kapcsolva; földesura 1346-tól a mindenkori sóvári Soós família feje volt mintegy háromszáz esztendőn keresztül. Hanusfalva kiváltságait I. (Nagy) Lajos király újra megerősítette 1355-ben, 1635-ben pedig további három piacnappal bővült a település forgalma.
Délre az országúttól, a magas Kastélydomb lábánál egykönnyen megtaláljuk a település régi, tornyos templomát. Csalóka a külső megjelenése: a háromemeletes nyugati harangtorony tisztán gótikus, csúcsíves ablakokkal (fölötte barokk hagymakupolás sisakkal), maga a „túlrenovált”, tágas hajó és az egyenes záródású szentély kívülről nem sok látnivalót kínál. Bezzeg a belső! A sorozatos újabb kori pusztítás dacára számos értékes műrészlet – faragott kő tartópilléreken nyugvó középkori boltozat, gótikus oltár, 14. századi pillér- és szobortorzók, kőkeretes ajtók stb. – mutatja, hogy jó helyen járunk. A téres dombháton épült, négy hatalmas sarokbástyás kastély 1564-ben készült el a sóvári Soós István, sárosi ispán pénzén. Középkori épületmaradványok semmisülhettek meg a pinceásás és más földmunkák során. A pompás reneszánsz épületet 1700 körül császári barokk ízlés szerint megújították, 1920 után államosították, 1964-ben renoválták és átalakították múzeum céljára. Gazdag regionális gyűjteménye több értékes darabot őriz a Szűz Mária-templomból, a régészeti gyűjteményben a keresztes lovagokhoz köthető emlékek is lappanganak.
Petőszinye (Svinica) a búcsúállomásunk a sárosi-abaúji határon, Kassától tíz kilométerre keletre, az 50. számú gyorsúton. Néhány éve elkerüli már a zajos forgalom a csendes, nyolcszáz lelkes (szlovákok és cigányok lakta) községet, amelynek régi főutcája fölött a dombon Felső-Magyarország legnagyobb, leglátványosabb falusi egyháza magasodik.
A 12–13. században ismeretlenek földvárat készítettek Szinye határában. A település neve első ízben 1276-ben bukkan fel írásban „Zyna” formában, mikor is az Aba nembeli György fia Ethuruh (?) a település birtokosa. IV.(Kun) László király (1272–1290) a szinyei uradalomhoz – nem tévesztendő össze a másik, szintén sárosi Szinye-birtokkal! – csatolta Csákány és Böd falvakat. 1390-ben Luxemburgi Zsigmond király hű lovagjának, Perényi Zsigmondnak adományozta Szinyét. 1427-ben még hetven portát írtak össze, 1553-ban már csak nyolcat találtak „Petew Zinye” helységben, a török pusztítást követően.
A dombtetőn messziről látható, magas kőfallal kerített ősi katolikus templom legkorábbi részletei az 1200-as évekből származnak. Legújabb kori kutatások során egy kisméretű, félkörív szentélyű falusi egyház alapja tárult elő a későbbi egyház hajója alól. Ugyanolyan széles, azonban teljes hosszában a negyven métert is eléri a 14. századi, szintén egyhajós, a tízszög négy oldalával záruló, csúcsíves szentélyboltozatú templom. Hat emelet magasan nyúlik az égbe a „falusi” mivoltában páratlan, lenyűgöző méretű harangtorony. Ölnyi vastag falában, a déli oldalon „rejtek lépcső” vezet fel a karzatra, az emiatt idővel meggyengült falat különös formájú kő támasztékokkal erősítették meg (képünkön). Az épület külső falát ornamentikus festés, a belsejét középkori falképek díszítik.
A késő középkorban reformátussá lett a község. Myskovszky Viktor (1838–1909) bártfai mérnök, festő-grafikus 1874-ben felmérte és megrajzolta a hívek híján romlásnak indult egyházat. Munkájával megalapozta az 1975 és 1982 között elvégzett régészeti ásatást és helyreállítást, sajnos, a bejutás a templomba évről évre nehezebb, a helybeli magyarság teljes hiányában. w
<br /
