Az 1980 óta jórészt New Yorkban élő és alkotó Drozdik Orsolya a kezdetektől sorozatokban gondolkodott: sorozatokat láthatunk tőle most is a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén. A képek egy részét a World Trade Center lerombolása ihlette.
>A Lajos utcai egykori sörházban kiállító Drozdik Orsolyát, aki 1970 és 1977 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, mindig is a konceptualista művészek közé sorolták. Ugyanakkor performanszaiban, rajz- és fotósorozataiban, festményeiben is ott munkál egyfajta feminista szemlélet, a nők erős reprezentációja, a nőművészek helyzetének folyamatos megmutatása. Hogy aztán ezt az évtizedek során bemutatja, adott esetben éppen saját belső szerveinek rajzi eszközökkel történő „feltárásával” vagy más módon, az természetes. Eme hosszúra nyúló és kitűnően dokumentált sorozat egyik legújabb, de persze nem végső állomása a Lajos utcai ház ódon, szűkös tereiben megrendezett kiállítás. Ahol közel kerülhetünk Drozdik Orsolyához, az őt foglalkoztató problémákhoz, és ahol (jobbára kisebb méretű munkáival) ő is közel kerülhet hozzánk. Mert Drozdik Orsolya nem egy visszahúzódó, magányosan pepecselő művész, neki lételeme a nyilvánosság, a kiállítóterek és a média adta felületek. Amelyeket igyekszik is kitölteni maradéktalanul.
Maradéktalanul és meglehetősen erős dinamikával, úgy, hogy megfogalmazása szerint még a sejtjei is mozognak közben. Ezek és más „sejtmozgások” jelennek meg leginkább a kiállított, végtelennek tűnő sorozaton, amely szóló képekből, diptichonokból és triptichonokból épül fel.
A téma előkerülése mögött a művész korábbi dolgait és a World Trade Center lerombolását kell keresnünk. Egészen pontosan azt, hogy Drozdik nem kevés bátorságról téve tanúbizonyságot, fényképsorozaton örökítette meg a katasztrófát, majd ott volt a romoknál a későbbiekben is. Jóval ezután értesült csak arról, hogy a tűz és épületek összeomlása során mérgező anyagok szabadultak fel, amelyek belekerültek a levegőbe, és így az ott tevékenykedők tüdejébe, szervezetébe is. Kimutathatóan megnőtt így a daganatos megbetegedések száma. Ezt próbálja megmutatni a sejtképekkel. Mindent telefirkálok, mint egy gyerek – nyilatkozta még szeptember végén a kiállítása kapcsán Drozdik, és a firkákon látszik az a bizonyos mozgás, lüktetés. Amit aztán hiába is keresnénk a Lajos utcai kiállítás másik, kisebbik részében.
A Kezek-sorozat harminckilenc képéből harminc New Yorkban készült még 2016-ban. Itt az érdekelte a művésznőt, hogy a vászon tapintása és a tapintás közben az ujjaival húzott csíkok hogyan hatnak a „geometrikus élességgel” megrajzolt csíkok, formák mellett. Drozdik tehát festékbe mártotta a kezét, tenyerét, majd a vászonra helyezve „lehúzta” azt.
Még az is lehet, hogy a kedvelt színeivel, a kékekkel, sárgákkal, rózsaszínekkel megfestett „csíkok”, hosszúra nyúlt téglalapok, körök és paralelogrammák már ott voltak a vásznon, mikor sor került erre az aktusra. Melynek értelme, a vászon birtokba vétele ugyan érdekes lehet, ugyanakkor a festéket elég esetleges módon továbbító kéz miatt a produktum is esetleges lesz. De hát pont ez lenne itt a lényeg: a spontán és a szigorúan meghatározott egymáshoz való viszonya.
Maradéktalanul és meglehetősen erős dinamikával, úgy, hogy megfogalmazása szerint még a sejtjei is mozognak közben. Ezek és más „sejtmozgások” jelennek meg leginkább a kiállított, végtelennek tűnő sorozaton, amely szóló képekből, diptichonokból és triptichonokból épül fel.
A téma előkerülése mögött a művész korábbi dolgait és a World Trade Center lerombolását kell keresnünk. Egészen pontosan azt, hogy Drozdik nem kevés bátorságról téve tanúbizonyságot, fényképsorozaton örökítette meg a katasztrófát, majd ott volt a romoknál a későbbiekben is. Jóval ezután értesült csak arról, hogy a tűz és épületek összeomlása során mérgező anyagok szabadultak fel, amelyek belekerültek a levegőbe, és így az ott tevékenykedők tüdejébe, szervezetébe is. Kimutathatóan megnőtt így a daganatos megbetegedések száma. Ezt próbálja megmutatni a sejtképekkel. Mindent telefirkálok, mint egy gyerek – nyilatkozta még szeptember végén a kiállítása kapcsán Drozdik, és a firkákon látszik az a bizonyos mozgás, lüktetés. Amit aztán hiába is keresnénk a Lajos utcai kiállítás másik, kisebbik részében.
A Kezek-sorozat harminckilenc képéből harminc New Yorkban készült még 2016-ban. Itt az érdekelte a művésznőt, hogy a vászon tapintása és a tapintás közben az ujjaival húzott csíkok hogyan hatnak a „geometrikus élességgel” megrajzolt csíkok, formák mellett. Drozdik tehát festékbe mártotta a kezét, tenyerét, majd a vászonra helyezve „lehúzta” azt.
Még az is lehet, hogy a kedvelt színeivel, a kékekkel, sárgákkal, rózsaszínekkel megfestett „csíkok”, hosszúra nyúlt téglalapok, körök és paralelogrammák már ott voltak a vásznon, mikor sor került erre az aktusra. Melynek értelme, a vászon birtokba vétele ugyan érdekes lehet, ugyanakkor a festéket elég esetleges módon továbbító kéz miatt a produktum is esetleges lesz. De hát pont ez lenne itt a lényeg: a spontán és a szigorúan meghatározott egymáshoz való viszonya.
