Kilencvenkét éves korában, tegnap elhunyt Kallós Zoltán, a néprajzkutatás kiemelkedő alakja, akinek munkásságát egyebek mellett Kossuth-nagydíjjal, Corvin-lánccal, a Nemzet Művésze címmel és Europa Nostra díjjal is elismerték. A hírt az alapítványa közölte a távirati irodával.
Tizenötezer dallamot rögzített, a neve összeforrt a táncházmozgalommal is (Fotó: Hegedüs Róbert)
Az erdélyi Válaszút községben született, az ottani népdalokat, a magyar, román és cigány népszokásokat kolozsvári református kollégistaként, tanárai biztatására kezdte gyűjteni. Amint a kilencvenedik születésnapjára készült összeállításunkban is írtuk két évvel ezelőtt, tanítói oklevelét 1946-ban szerezte meg, majd a kalotaszegi Magyarvistára került. Elvégezte a kolozsvári zeneakadémiát, aztán 1955-től a moldvai csángók között tanított. Azonban 1958-ban koholt vádak alapján bebörtönözték, s a szabadulása után, 1959 és 1968 között Gyimesben egy faipari vállalatnál dolgozott. Folytatta a néprajzi és népzenegyűjtést, Magyarországon is felfigyeltek rá, a hatvanas évek elején Kodály Zoltán hordozható magnetofont küldött neki. Ezután szabadfoglalkozású lett, minden idejét a folklórgyűjtésnek szentelte, a Gyimes mellett főként Kalotaszegen, a Mezőségben és Moldvában.
Az 1969-ben kiadott Balladák könyve nagy szakmai és közönségsikert aratott, a többi ismertebb kiadványa között van az Új guzsalyam mellett című néprajzi gyűjteménye, a Martin Györggyel közös Mikor Csíkból elindultam, az Ez az utazólevelem (Balladák új könyve) hangzómelléklettel, a Világszárnya című, moldvai magyar népmeséket tartalmazó kötet. A közelmúltban ismét kiadták a Balladák könyvét, kiegészítve még nem közölt szövegváltozatokkal, dallamokkal és húszórányi hangfelvétellel. A Gulyás János–Gulyás Gyula rendezőpáros Balladák filmje (1983-1989) című dokumentumfilmjében az ő portréján keresztül mutatják be az erdélyi magyar népi kultúra helyzetét a Ceausescu-érában. A magyarul, románul és cigányul is beszélő kutató egyaránt gyűjtötte e három nép hagyományait, tizenötezer dallamot jegyzett le, neve összeforrt az erdélyi és a magyarországi táncházmozgalom életre hívásával.
A szellemi és tárgyi értékek fenntartásáért, a szórványvidéken élő magyar gyerekek támogatásáért 1992-ben összvagyona felajánlásával létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt. A válaszúti szülőházában 2010-ben megnyitott Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ ad otthont az általa gyűjtött népviseletek és használati tárgyak több ezer darabból álló gyűjteményének.
Amint tavaly március 15-én, a Kossuth-nagydíj átvételekor lapunknak elmondta, pályája csúcsának a Balladák könyvét tartja. Rámutatott, hogy csaknem ötszázötven tételt tartalmaz mintegy kétszázötven adatközlőtől, és közülük húsz-huszonöten élnek még. „Ha én nem gyűjtöttem volna föl mindezt, akkor ők elvitték volna magukkal ezt a kincset a földbe” – tette hozzá. Hangsúlyozta azt is, hogy a mai néprajzosok az utolsó pillanatban vannak: gyűjteni kell, mert még lehet.
Sebő Ferenc zenetudós, zeneszerző, előadóművész a távirati irodának a halálhírre reagálva azt mondta: Kallós Zoltán ismertette meg a világgal a Mezőség elfeledettnek hitt hangszeres, táncos hagyományait, a válaszúti bentlakásos kollégium létrehozásával pedig gondoskodott arról, hogy a szórványban élő magyar gyermekek ne kallódjanak el. Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója azt hangsúlyozta: Kallós Zoltán életműve nélkül ma nem virágozna a magyar népművészet szerte a Kárpát-medencében, és olyan újszerű szemléletet indított útjára, amelynek egyenes következménye a táncházmozgalom. Kallós Zoltánban Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett a 20. század legnagyobb magyar folklórgyűjtőjét tisztelhettük – emlékezett Kékedi László, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Népművészeti Tagozatának vezetője. A néprajztudóst az MMA saját halottjának tekinti.
