Történeti forrás szerint 1209-ben érkeztek az első német ajkú bevándorlók a Szepességbe, majd egy következő hullámmal Sárosba. A lengyel határhoz közeli Bártfa (Bartfeld, Bard’ejov) település elöljárója tizennégy szolgáltató települést alapított a határához tartozó erdőségben, közülük az egyik Richwald, 1899-ben magyarított nevén: Erdővágás.
Bártfától tizennégy kilométerrel délnyugatra, háromszázhetven méter tengerszint feletti magasságon található a napjainkban alig ezer lelket számláló község. A tatárjárás utáni években népesült be, lakói erdőmunkások, fuvarosok voltak. Első írott említése 1355-ból való, Reichwald alakban.
Régi mezővárosi rangú településhez is méltó lenne a község tekintélyes nagyságú, kőfallal kerített gótikus temploma. A 14. század első felében épült, védőszentje Szent Bertalan apostol (a Bártfa város nevét kölcsönző szent vértanú, téves a „bárd”, és a „fa” összetételű etimológia). Szép arányú a hajó, a nyugati toronnyal és a falszélességgel keskenyebb, hosszúkás apszissal. Csúcsíves a déli bejárat és két ablak a szentélyen. Az eredetileg csúcsíves boltozatot lépcsős sarokpillérek támasztják, az újabb, barokk stílusú átboltozást a 18. században „szenvedte el”. Középkori, bekarcolt napóra került napvilágra a délkeleti pillér vakolata alól; tőle balra egy hatalmas 14. századi freskó felső harmadát látjuk a szentélyfalon, amint Szent Kristóf vállán viszi a kis Jézust. Főoltárának kincse az 1380-as években hársfából faragott, festett Madonna-szobor.
Alig lehet olyan magyar és más külföldi utazó, aki megjárta Erdővágást. A Bártfát évente felkereső sok tízezer turista azonban csak ámul és bámul a tágas városi piactér, a Szent Egyed-templom és az ékszerdobozszerű, régi reneszánsz Városháza láttán. Nem érdemtelenül nyerte el Szlovákia remek műemlék-óvárosa a Világörökség címet, az 1993. évi önállósulás után. A település történelme az 1220-as évekig vezethető vissza, amikor német és lengyel földön keresztül elérkeztek ide is a ciszterci szerzetesek. Csupán egy kisebb, fából ácsolt rendházat csinálhattak maguknak, mert az 1241. évi mongol támadás után nyoma sem maradt a klastromnak. Szent Egidius volt a védőszentje, ezt a patrocíniumot örökölte Bártfa plébániai egyháza.
A várost 1247-ben említi először oklevél, amikor IV. Béla király rendezte a fehér barátok és a betelepült szászok közti területvitát. Már 1318-ban mezővárosi rangja volt Bártfának, árumegállító joggal és népes piaccal. Károly Róbert megerősítette kiváltságait, majd 1352-ben I. (Nagy) Lajos szabad királyi várossá emelte. Privilégiumait később ugyanő, majd később Zsigmond király is megerősítette. Bártfa polgárai magas, kettőzött kőfallal, négy kapuval (köztük három barbakánnal) s további tizenhét kerek és szögletes toronnyal védelmezték a városukat. Hunyadi János főkapitány 1453-ban a falakon kívül verte szét a huszita Talafusz vezér seregét.
Bártfának fénykorában, a 16. század elején ötezer lakosa volt. A városi tanácsurak akkora tekintélyre tettek szert, hogy római tógát viseltek. Pallosjogát a város az 1700-as évek végéig megtartotta. A piacán áthaladtak a sózott-füstölt húsáruval, búzaliszttel, kelmével és bőráruval, tokaji boroshordókkal megrakott társzekerek Krakkó, Szilézia, Dancka (Danzig, Gdansk) felé. A legészakibb magyar királyi város volt, egyben a reformáció első külföldi támaszpontja. Luther Márton barátja és munkatársa, Melanchton Fülöp hozta el az új hitet a Bártfa német ajkú polgárainak. Itt tartották meg az első általános zsinatot a magyarországi protestánsok.
A város hatalmas, négyszögű főterének széltét, hosszát az aranymetszés szabályának megfelelően tűzték ki. Csakúgy, mint az 1505 és 1508 között épült, ékszeresdobozra emlékeztető, reneszánsz Városháza arányait. Magas nyeregtetejének ormán a Roland-szobor óvja a városi szabadságot. Az épületben alapította 1907-ben kedvenc kútfőnk, Divald Kornél műtörténész a Sárosi Múzeumot, miután ő maga több mint ötezer kallódó, veszendő műtárgyat gyűjtött össze – a múzeum ma a tér felső sarkán található. A lejtős piac északi oldalán magasodik a Szent Egyed-plébánia egyház. 2001-ben emelte a „Basilica minor” rangra II. János Pál pápa. Az épület, méretei alapján méltó lenne a „major” titulusra is: a belső hossza ötven méter, magassága harmincegy méter, a főhajója huszonnégy méter széles. Hatemeletes tornya hetvenhat méter magas, a negyedik emeleten függő három harang közül az „öreg” Signumot 1625-ben öntötték. Az 1725. évi földrengés, majd az 1878-as tűzvész pusztítását követően, 1879 és 1899. között Steindl Imre építész, az Országház alkotója restaurálta. Berendezésének, tizenegy középkori oltárának felsorolására sincs elég helyünk.
