A Balaton partján nyaranta túlontúl is forgalmas Balatonalmáditól észak felé elágazó, nagyon meredek Veszprémi út mentén, a nagy tó vízszintjétől százötven méterrel magasabb dombháton fekszik Vörösberény. A nagy múltú községet 1971-ben csatolták Balatonalmádihoz, majd 1989-ben a városi rangot elnyert Káptalanfüreddel kapcsolták egybe a Berény településrészt.
A védőfal nem a középkorban, hanem a 18. században készült (a szerző felvétele)
A régi nevén Szárberény az Árpád-házi uralkodók korában a Veszprém-völgyi bazilita apácák birtoka volt. Az ótörök eredetű „Berin” helynév elsőként 1109-ben szerepelt oklevélben, abban az évben több mint ötven portát: kertet és legelőt írtak össze a nővéreknek adózó uradalomban. A 12. században már önálló plébániája volt, eddig nem ismert titulussal. Gyorsan keresztülsepert rajta az 1241. évi tatárjárás, és 1253-ban már újra a „Bereyn” írott alakban bukkant fel.
A dombtetőt körbefogó öreg, jellegzetesen vörös színű kőből kerített védőfalon belül, a templomhajóhoz csatolt harangtoronyból messzire lehetett ellátni: tiszta időben egészen a távoli, somogyi partig. Még a román stílus korában megépült az első templom: egy huszonkét méter hosszú, nyújtott téglalap alaprajzú, egyterű kőépület, a hajóéval azonos szélességű szentéllyel és az ugyanolyan széles, nyugati oldalra épített háromemeletes keresztirányú őrtoronnyal. Hasonló megoldást láthatunk a közeli Berhidán, valamint a nem túl távoli Alsó-Dörgicsén – mindkét helyen megtalálható a szintén keresztirányú, több emeletes végfal.
Nem sokkal később, déli irányban kétszeresre bővítették a vörösberényi egyház gyülekezeti terét és a keletelt szentélyét. Az így megnövekedett fesztávokat középen pillérrel támasztották alá. A feltárt 13. századi falrészeket az 1966. évi műemléki kutatáskor fedezték fel, amelyeket a rá következő évben elvégzett helyreállításkor jól láthatóan jeleztek a keleti végfal külső homlokfalán.
A harmadik bővítési periódus már a gótika korszakára esett. A kései 1300-as években előbbre hozták a térelválasztó diadalívet, ily módon megnagyobbítva az apszist is. A délre néző, kicsiny román kori ablakok helyébe tágasabb, csúcsíves ablakokat nyitottak, és ugyancsak a déli oldalhoz ragasztották a második, háromemeletes, haránt saroktámpilléres harangtornyot – mindezzel befejeződött a középkori építkezések korszaka.
Vörösberény 1567-ben került a török hordák birtokába. A falu népét leigázták, a gyerekeket elhurcolták, s nagy pusztítás érte az anyagi értékeiket is. Jó sokat óbégathatott a toronyból a müezzin, négy ízben is az estéli órákban. A behódolt és magukra maradt helybeliek az új vallásban kerestek vigasztalást, ezúttal a református hitben. A hívek használatba vették a templomot, amiből az következett, hogy a keményszívű berényiek, ha nehezen is, de túlélték a több évszázadig tartó vészkorszakot.
Protestáns lelkésze volt a hitközségnek 1618-ban is. A kisebb-nagyobb javításokkal átalakított szakrális tér túlélte a szent ostya- és kehely-váltásokat, a szentély gótikus faragott kő pasztofóriumát (keresztény templomokban a 4. századtól általában mellékhajók apszisához épített helyiségek – a szerk.) azonban lefaragták és bevakolták. A visszatért katolikusok 1700 körül barokk sekrestyét toldottak a szentély észak-keleti végéhez, amit a vallásújító reformerek hamar lebontottak. A szentély falának épen maradt csúcsíves diadalív ormára felfestették a munka végeztének dátumát: 1789. szeptember 9. (Kereken egy hónapra rá a császári-királyi hadsereg elfoglalta Belgrád várát.)
A jellegzetesen vulkáni eredetű vörös kőből falazott erődtemplom déli, oromzatos falának faragott szemöldökköves kapuján keresztül lehet bejutni a régi cinterembe (sírkertbe). A védőfal valójában nem a középkorban, hanem a 18. században készült, egy 1748-ban kelt jegyzőkönyv szerint a „pápista katolikusok” ellen. A déli bejárat faragott kőkerete mindazonáltal tisztán késő gótikus alakzatot mutat.
