Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1931-ben történt… Két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor – a magyarok közül elsőként – óceánrepülésre vállalkozott. Veszélyes vágyálom volt a terv, arról nem is szólva, hogy a pénzt úgy kellett összekoldulni. Egészen pontosan egy mentőangyalnak köszönhető, hogy végül is útra kelhettek. Még a legjobb név is megromlik, ha nem emlegetik – vallom Horatiusszal. Ezért írtam róluk.
Oriana Fallaci Ha meghal a nap című könyvében a szerző Douglas doktort faggatja. „Mi a bátorság?” – kérdi. Az orvos válasza: „A bátorság… nézze, a bátorság az a valami, amitől az ember úgy ébred reggel, mintha szárcsavadászatra indulna, nem pedig meghalni”. Vajon Endresz György és Magyar Sándor mit felelnének erre a kérdésre? Ma olyan természetesnek tűnik az Atlanti-óceán „megnyergelése”, de a múlt század elején, aki erre vállalkozott, az életével játszott. Többen a szárazföldön lelték halálukat vagy eltűntek a hullámsírban. Az ember már ilyen: hódító égen és földön, szárazon és vízen. Ebbeli hajlamában reménytelen.
Lindbergh, egy amerikai, 1927-ben magasra emelte a mércét, amikor elsőként repült New Yorkból Párizsba. Annyi lett a követője (gondolatban), mint égen a csillag. De a valóság is sorba állította őket, új babérokra tört a pilóta. Miért maradt volna ki a tülekedésből a magyar? Csak hát az álmuk megvalósításához akkortájt legalább huszonötezer dollár kellett. Lindbergh ennyit kapott a teljesítményéért, és tízszer ennyit a New York Timestól az útleírásáért. A pénz a teljesítmény ostoba mércéje, de ez az egyetlen használható, amivel az ember rendelkezik.
Azzal kellett volna kezdenem, hogy bemutassam az olvasónak Magyar Sándort, aki lázas lett attól a gondolattól, hogy maga is erre az útra merészkedjen. 1926-ban döntött úgy, hogy kivándorol Kanadába, ahol kezdetben farmermunkás volt, majd légi fényképész. Később a torontói repülőtéren alkalmazták. Eközben megszerezte a kanadai pilótaigazolványt. De ami a legfontosabb: Lindbergh rekordja óta saját lelkének Kolumbuszaként élt. Elképzeléséhez társakat keresett. A Kanadai (Windsori) Magyar Református Egyház presbitériuma kezdte meg a gyűjtést. A hírverést a szomszédos amerikai városban a Detroiti Magyar Újság vállalta.
Magyar Sándor úgy számolt, hogy harmincezer dollárból cakompakk végrehajthatják a repülést. A szervezők ezzel az expedícióval akarták felhívni a világ figyelmét a trianoni békediktátumban megnyomorított Magyarországra. Rothermere lord javaslatára a leendő repülőgépet Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) névre keresztelték. Harold Sidney Harmswort Rothermere az angol Daily Mail újságkonszern elnöke volt, a trianoni revízió támogatója, aki tízezer dollárt ajánlott fel annak a magyar pilótának, aki első ízben repül New Yorkból Budapestre.
Nem látszott rossz ötletnek harmincezer képeslap árusítása darabonként egy dollárért, amely az óceánrepülés tervét kívánta terjeszteni. Csakhogy a jó ötletnek nem csupán szárnyakra van szükségük, de futóművekre is – a biztonságos földet éréshez. Sajnos nem voltak jók a „futóművek”, mert kevés képeslapot tudtak eladni. Jóllehet küldtek belőlük többek között Horthy Miklós kormányzónak, V. György angol királynak, Bethlen István miniszterelnöknek, Ravasz László református püspöknek és más közéleti személyeknek is. Sok személyes felajánlás érkezett, de ez sem volt elég.
Ennek ellenére megtették az első nagy lépést: a bizottság ezer dollár lefizetése ellenében – Lindbergh tanácsára – megrendelt egy Sirius típusú repülőgépet a Lockheed gyár detroiti telepén. Ezenkívül egy repülőgépet kaptak kölcsön négy hétvégére, hogy a pilóták a nagyobb magyarlakta helységekbe repülhessenek. Ha a célt egyszer már megnevezték, mégsem parancsolhatták vissza.
A chicagói bankett ezer dollárt hozott. Ez volt az első nagyobb anyagi siker. A New York-i repülőtéren azonban véres verekedésre került sor. Összecsaptak az óceánrepülést támogató jobboldali, és az ellenző, baloldali érzelmű magyarok. Utóbbiak kövekkel támadtak saját véreikre. A csetepaténak a rendőrség gumibotjai vetettek véget. Az Amerikában megjelenő magyar sajtó is megoszlott: egyik fele lelkesedett az ötletért, a másik fele ócsárolta és kárörömmel jelentette a sikertelenséget.
Magyar Sándor tisztában volt azzal, hogy a siker csak sorozatos kudarcok eredményeként érhető el. Bizalommal töltötte el, hogy még a New York-i utazás előtt levelet kapott Magyarországról, és egy régi ismerőse kopogtatott az ajtón: háborús és szegedi pilóta bajtársa, Endresz György jelentkezett, aki felajánlotta, hogy szívesen lenne társa az óceánrepülésben. Magyar habozás nélkül igent mondott. A bánáti Perjámosban született Endresz szülei és testvérei már régóta Cincinnatiben éltek. 1930 májusában aztán Endresz György is megérkezett.
Magyar Sándor tántoríthatatlanul haladt a maga útján. Meggyőződése volt, hogy a legjobb ösztönző, ha valamitől menekülve teljes erővel igyekszik előre. Rövidesen St. Louisba utazott, ahol a Lockheed gyár telepén éjjeli repülésre és tengeri navigációs kiképzésre vállalkozott. Akkoriban ugyanis a tengerek feletti repülést és tájékozódást csak csillagászati navigációval tudták megoldani.
De hiába volt az erőfeszítés és az akarat, úgy látszott, a pénztelenség derékba töri a szándékukat: csak háromezer dollár gyűlt össze… A lemondás gondolatával kezdtek foglalkozni.
És ekkor… A mentőangyalok az élet megmagyarázhatatlan szereplői, jótevői, akik más pályán közlekednek, mint a halandók, jóllehet előbb-utóbb ők is halandókká válnak. A Szalay Emil névre hallgató mentőangyal egy bajuszos magyar iparos képében jelent meg a Detroiti Magyar Újság szerkesztőségében és közölte: „Itt állok mentőangyalként”. A jelenlévők az hitték, rosszul hallják, amit mond. Így esett, hogy Szalay Emil ezerdolláros adományát és kilencezer dolláros kölcsönét is befizethették a gyárnak. A Sirius pedig 1930 augusztusára elkészült. A kétüléses, egyfedelű, alsó szárnyas repülőgép korának egyik legsikeresebb, hosszú távra is alkalmas gyártmánya volt, több rekord is fűződött a nevéhez. Végre megkapták, amiért még 12 500 dollárt kellett fizetniük. Ezt az összeget is a mentőangyal, Szalay Emil előlegezte, aki közben a magyar és az amerikai sajtónak köszönhetően népszerű ember lett. Százak fordultak hozzá kölcsönért! Kiderült azonban, hogy Szalay Emil nem volt milliomos, csupán egy szorgalmas magyar bevándorló, aki feleségével és négy fiával egy kis húsfeldolgozó üzemet tartott fenn. Az motiválta a tettét, hogy megígérte édesapjának, a volt 1848–49-es honvédnak, hogy egyszer valamilyen nagy tettet hajt végre a magyarság érdekében, és úgy érezte, most eljött a pillanat.
Íme, a hazafiság gyönyörű példája, amelyet Szalay Emil vallásnak tekintett.
De az őszre tervezett indulást el kellett tavaszra halasztani, mert a fő üzemanyagtartály megrepedt. Endresz vissza is utazott Magyarhonba. A észak-amerikai magyar sajtó baloldali része újfent a nyelvét köszörülte. Az a hír járta, hogy Magyarék félnek a repüléstől, egyszerűen nem mernek elindulni, mert 1930-ban hét óceánrepülőt ért tragédia. Nehezítette a helyzetet, hogy ősszel megjelent egy kormányrendelet, amely a rossz tapasztalatok miatt nem engedélyezett több óceánrepülést az Egyesült Államok területéről. Magyar Sándor elindulhatott kilincselni. A légügyi minisztériumban egy ezredes kioktatta: „Ha ön mindenáron propagandát óhajt csinálni a hazájának – mondta –, menjen fel az Empire State felhőkarcoló tetejére, akasszon egy táblát a hátára és írja rá, »Justice for Hungary«, majd ugorjon le az utcára. Biztos vagyok abban, hogy az összes lap megírja majd a szenzációt.”
E barátságtalan gesztus után Magyar Sándor a nemzetközileg is ismert, kiemelkedő képességű William Borah szenátorhoz fordult, aki támogatta Trianon revízióját. És a szenátor megszerezte az engedélyt! A feltétel csak az volt, hogy a Siriust rádióadó és -vevőkészülékkel kell felszerelni. Újabb 4500 dollár… És megint Szalay Emil segített, akinek Rothermere lord megígérte, hogy tavasszal elküldi a pénzt.
Egy szó, mint száz: 1931 tavaszára összeszerelve állt a gép a detroiti repülőtér hangárjában. Áprilisban Endresz György is visszaérkezett. Vele utazott Czapáry Jenő alezredes és Bánhidi Antal gépészmérnök, repülőgép-tervező és pilóta, hogy technikai segítséget nyújtsanak. (Bánhidit 1992-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki.) A rádiózást és a víz feletti repülést többször gyakorolták a világ tizedik legnagyobb felületű tava, az Egyesült Államok és Kanada határán lévő Erie-tó fölött. Szalay Emil New Yorkba utazott, majd hajóra szállt, hogy Budapestre előremenve várja meg az óceánrepülőket.
Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor készen állt a rajtra.
Folytatjuk
