„Akinek gyökere van, nem lehet ellökni”

Ezért is szomorú, hogy ma egyre kevesebben táncolnak, és különösen kerülik a magyar néptáncot?

Ma nem kifizetődő vállalkozás táncosnak menni. Nincs nyugdíj és nem biztos a megélhetés. A szülők addig elhozzák a kislányokat, amíg kialakul a testkultúrájuk, de fiúkat már nagyon akkor se. Mert rengeteget kell dolgozni, ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, az első és az utolsó tíz év pedig nagyon nehéz. Ráadásul nálunk a néptánc leválasztódott, nem került be úgy a paraszti kultúra a városi kultúrába, mint a világ más részein – gondoljunk csak a flamencora vagy az írtáncra. Korábban, a rendszerváltás előtt, mintegy ellenállásként megvolt a néptánc iránti vágy, de mára ez elhalt és csak egy kemény mag műveli.

Miként lehetne ezen változtatni?

Mi feladatnak tekintjük, hogy divattá tegyük a magyar néptáncot. És hogy nemcsak itthon, de a világban máshol is elkezdjék tanítani. Ha ez megtörténik, akkor biztos vagyok benne, hogy a külföld meg fogja védeni a magyar tánckultúrát. Éppen ezért szeretnénk jövőre elindítani a saját iskolánkat és távlati célunk, hogy aztán más országokban is tanítsunk.

Hogyan lehet a néptáncot kevéssé ismerő, szerető közönségnek darabot készíteni?

Egyszerűen meg kell fogni őket. Én ebben egy utolsó mohikán vagyok, akinek át kell törnie a modern világ építette falakat. Ám valljuk meg őszintén, sikerül. Fel lehet venni a versenyt a mobiltelefon világával. A mai fiatalság a telefonnal mindent kézben tart, és mi a mobil által generált tempóval versenyezünk. Olyan darabokat kell létrehozni, amelyek az első pillanatban megfogják a nézők kezét, és behozzák őket az ExperiDance világába, olyannyira, hogy elfelejtsék a hétköznapok valóságát. Mert bár a telefonok is az emberi kreativitás termékei, de mégsem helyettesíthetik az élő látványt, mozgást és táncot, vagyis a humánum eszközeit.

Mennyire fárasztó a mobilvilággal való folyamatos verseny, tehát, hogy kötelező az állandó megújulás?

Nem fárasztó, mert évről-évre fiatalokat veszek fel, akik magukkal hozzák a megújulást. Ők frusztrálnak minket, öregeket, hogy mi mindent tudnak, és ugyanazt nekünk is meg kell csinálni. Cserébe viszont mi figyelmeztetjük őket, hogy még bőven van mit tapasztalniuk. Tehát folyamatos adok-kapokról van szó, mind emberi, mind technikai, mind pedig érzelmi szinten. Sőt, ha esetleg elsikkadna, akkor én mindent megteszek, hogy generáljam ezt a fajta feszültséget.

Ez jellemzi az alkotási folyamatot is?

Azt részben az üzlet határozza meg, részben pedig a saját művészetünk. Sokszor megrendelésre dolgozunk, és azt építjük folyamatosan tovább. Például készül most egy új produkciónk az Omega együttes zenéjére. Ennek itthon tervezzük a bemutatóját, de tárgyalunk az Omega német kapcsolataival, hogy átírathatjuk a forgatókönyvet németre is. Hogy német színészek és az ExperiDance táncosok előadhassák Németországban a darabot. Arra azért kínosan ügyeljünk, hogy a táncot nem adjuk ki a kezünkből, mert az egyedisége okán csak mi tudjuk eltáncolni.

Hogy lehet összeegyeztetni az üzleti szükségleteket a művészi életérzéssel?

Először is fontos tisztázni, hogy kicsoda a művész. Szirtes tanár úrral, a Madách színház igazgatójával beszélgettünk erről a minap, és arra jutottunk, hogy az művészek sokszor mondják, múzsa kell az alkotáshoz. Nos, ők az amatőrök. A profik viszont tudják, ez egy szakma, ahol természetes, hogy a festő festeni tud, a színész színészkedni, a táncos meg táncolni. És ezért kérik fel az igazi művészt, mert ő el tudja kötelezi magát a következő projekt mellett, amivel aztán ki is alakul egy személyes kapcsolat. És ha ez megvan, akkor jön a megismerés és a végén a mű iránti szeretet. Erre folyamatra nem kell jobb példa Michelangelo és a Sixtusi-kápolna eseténél.

Az ExperiDance-t sokszor szokták a Michael Flatley-féle show-khoz hasonlítani. Cél az valahol, hogy hasonló őrületet váltson ki majd egyszer a világ stadionjaiban?

Igazság szerint nekünk ez nem újdonság. Kínában például nagyobb sikert érünk el, mint Flatleyék. Őket nem hívták vissza, minket viszont hat év alatt háromszor. Ugyanakkor azzal tisztában kell lenni, hogy az az őrület, amit a Flatley generál abból is fakad, hogy neki nem kell kulturális különbségeket áthágnia. Az ExperiDance a nagyvilág szemében egy nem-tudom-hol-ország, nem-tudom-milyen-kultúráját képviseli, így nekünk háromszorosan kell megérinteni az embereket. Kínában képesek voltunk erre. Igaz figyelni kell, hogy a saját repertoárból mit viszünk, és hogy hova. Az Ezeregyévet például a külföldön élő magyarok értékelnék, de az angoloknak, amerikaiaknak, ausztráloknak, a Sissi, a Velence, a Leonardo mond valamit.

Tehát igen, célunk az, hogy ugyanolyan eredményeket érjünk el, csak esetleg tovább tart. De Flatley felrázta a szunnyadó táncművészetet, és bevitte a néptáncot az emberek közé. Mi pedig csatlakozunk, és reméljük, hogy azokon a fórumokon, ahol most őt tapsolják, mi is megjelenhetünk. A képességünk megvan, hiszen az ExperiDance művészetileg, strukturálisan és emberállományban is világszínvonalú. Én pedig szeretek versenyezni. A Nyugat egész életében hódított, most rajtunk a sor, hogy a kultúrában hódítsunk.