Több mint húsz éve szeretett bele a magyar fővárosba, ekkor ragadta meg a Ferenciek terén működő Jégbüfé is: Bruno Bourel francia fotográfus a kilencvenes évek elején határozott úgy, hogy Budapestre költözik, és azóta keresi a pillanatokat, amelyeket megörökíthet. Az ötvenes évek elején megnyitott Jégbüfé közelmúltbeli bezárása óta legtöbben a helyről készült képeit szeretnék viszontlátni.
Bruno Bourel francia fotográfus a rendszerváltás idején keveredett Budapestre, és megragadta a hangulata. Nem is kell szavakkal körülírnia, Leica típusú fényképezőgépével a kezében, analóg technikával azóta készít képeket a fővárosról, fotóiból képeslapsorozatot ad ki, amelyekkel lépten-nyomon – múzeumi könyvesboltokban, az Írók Boltjában, a Mai Manó Házban – találkozhatunk. A kilencvenes évek elején végleg ideköltözött. Kőhajításnyira lakik a néhány napja bezárt Jégbüfétől, szinte mindennap elmegy előtte, figyelte a kirakatból kitekintő arcokat, a tükröződéseket. Mintegy százhúsz jó képet tartogat a vendéglátóhelyről, két kiállításon már be is mutatta őket, talán lesz még alkalom újabb tárlatra ezekből a fotókból. Az 1952-ben nyílt büfé bezárása mélyen megrendítette a pestieket, mindenki élményeket őriz róla, az újságírók pedig sorra keresik fel Bruno Bourelt, hogy meséljen, mi fogta meg őt a helyben.
„Nem tudtam először, hogy miért olyan érdekes a Jégbüfé, később rájöttem, hogy egy érkezési pont, a Budáról Pestre tartók ide jönnek elsőként. Engem mindig az emberek érdekelnek, az arcokat keresem a városban, és a büfé jó helyszínnek tűnt. Egyébként nem volt különleges a kínálata, nem is akart haladni a korral: a közepesnek is alig mondható minőségű kávét száznyolcvan forintért adták, nem volt igazi ülőhely, több lépcsőben kellett a süteményt kifizetni. De például egész télen lehetett fagylaltot enni. Talán ez a látszólagos egyszerűsége a helynek, vagyis itt mintha megállt volna az idő, ez okozta a ragaszkodást a cukrászdához” – mondja lapunknak.
Kezdetben kívülről fotózott, leste a bentről kitekintőket, a kirakatüvegen pedig a befelé kukkantók vagy elsuhanók mozdulatait. Az elkapott tekintetekről készült pillanatképek legismertebbje talán az álmos szemű, középkorú férfi arcképe, bajusza helyén tejszínhabbal. A kép címe: Tejszínhab. De van ölelkező pár, büszke asszony, elhaladók és megpihenők: megannyi színe a társadalomnak – szigorúan fekete-fehérben. Ragaszkodik az analóg technikához és a Leicához. Pedig sokan kételkedve nézik a látszólag egyszerű gépet, de mint mondja, a masina tulajdonképpen egy szem, a kép a fejben és a szívben születik meg, nincs szüksége a modern, sokat tudó eszközre. Ráadásul a magyar származású világhírű fotós, Robert Capa is ezt használta. Vallja, hogy a fotózás számára a csend egyfajta művészete, a mai digitális technika pedig szerinte zajos.
Bruno Bourel budapesti képei láttán azt gondolhatjuk, hogy a Párizsból érkezett ember talán érzékenyebb szemlélődő. Már sokat kérdezték tőle, hogy milyen egy francia szemével a magyar ember vagy a város: nem is tud erre mit mondani, mert ő elsősorban fotográfus, nem pedig francia. Ezért csupán arról faggatjuk, miért szereti Budapestet. Mint elmondja, izgalmasnak találja Pest és Buda különbözőségét, a távolságot és a találkozási pontokat a város két fele között, szerinte Budapest mérete pont jó, körbejárható, megismerhető, míg Párizs túlságosan nagy. Éppen ezért a hangulatok másként rakódnak le az emberben.
Legismertebb albumát, a Fényrajzok Budapest című munkát négy alkalommal adták ki, és már nyomdában van az Ilyen a szerelem című kiadványa is. Ugyanezzel a címmel kiállításon mutatta be több mint húsz év budapesti arcait a Francia Intézetben: az első Sziget fesztiváltól, a kilencvenes évek végi zsidó negyeden, a diszkóhangulaton át az uniós csatlakozás pillanataiban ölelkező párig.
Bourel egy idő után bement a Jégbüfébe, hogy ne csak kintről fotózzon befelé. Most, amikor a vendéglátóhelyet „gyászolják” sokan, ezt a képsorozatot szeretné mindenki újra látni. Bourel nem zárja ki, hogy lesz ilyen tárlat, de ezt a jövőre bízza.
