Azt a mondatot, hogy az oroszok már a spájzban vannak, ebben az országban mindenki ismeri, még az is, akinek halvány fogalma sincs arról, hogy honnan ered.
Albert alakját Eperjes Károly (középen) kelti életre (Fotó: Zsigmond László)
Sokan talán közmondásnak vélik, mások meg nem is firtatják, egyszerűen csak bármire rámondják, ha illik arra, ha nem. Mert ez egyszerűen önmagától s a kezdetektől fogva adott, nem lehet úgy felnőni itt, hogy ne hallja az ember. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy A tizedes meg a többiek című film konkrét jelenetében tulajdonképpen csak egy oroszról van szó, Grisáról, a sebesült szovjet katonáról, akinek szerepét a Pesti Magyar Színház most szeptemberben bemutatott változatában Takács Géza tolmácsolja.
Vannak ilyen elhíresült, önálló életre kelt szállóigék, amelyeket szeret újra és újra hallani a közönség. Ha pedig egy színház nem akar kockáztatni, közönségbarát „műsorpolitikát” folytat, vagy talán csak menekülne is a felelősségtől – hiszen könnyű ráfogni, hogy „csak” szórakoztatni akar –, vannak bármikor elővehető biztos pontok. Azaz olyan darabok, amelyeket műsorra tűzhet, s amelyek révén viszonylag biztosnak mondható – ha nem is a siker, de – a látogatottság, a jegyeladás mindenképp. „Beugrom a nagybőgőbe…” Most persze az már egészen már kérdés, hogy sohasem fogom megérteni, miért vált jegyet bárki is az ezredik Hyppolit, a lakájra, a milliomodik Mágnás Miskára, de ez már magánügy, legyen mindenkinek a saját döntése. Csak ne meneküljön el a felelősség elől…
Ilyen biztosnak tűnő pont Dobozy Imre A tizedes meg a többiek című műve is, amelyet ezúttal a Pesti Magyar Színház Eperjes Károllyal és Bede-Fazekas Szabolccsal a főszerepben, Lengyel Ferenc rendezésében tűzött műsorára. A regényből már 1965-ben film készült Keleti Márton rendezésében, pazar szereposztásban, Sinkovits Imre, Darvas Iván, Major Tamás, Márkus László szereplésével, és színpadon is nagy sikerrel játszották. Persze a filmváltozat tette országosan ismertté és népszerűvé a mondatot a spájzban, a kompót mögött rejtőzködő oroszokról.
Lengyel Ferenc friss rendezése tulajdonképpen nem akar semmit sem hozzátenni az eredeti történethez, vagy elvenni belőle, beéri annyival, hogy a maga módján újra elmeséli a már mindenki által ismert cselekményt. Nem akarja leporolni a darabot, inkább csak rekonstruálja. Tisztességes, szolid iparosmunka, jó rendezés, időnként harsány nevetéstől zúg az egész nézőtér. Jó színészi alakításokkal, hiszen Eperjes Károly Albert-figurája a visszafogottságával és a merevségével válik a szerepkör karakterének paródiájává, csillagos ötös, a jóval harsányabb Tizedesként pedig Bede-Fazekas Szabolcs egyfajta játékmesteri szerepben irányítja az író és a rendező által körülötte mozgatott szereplőket, katonaszökevényeket, nácikat, nyilasokat, szovjeteket, magyar kommunistákat, csillagos ötös ez is. A cselekmény talán csak az SS-főhadnagy és Krasznavölgyi színrelépésekor „ül le” egy kicsit az előadás végén, de ez sem elsősorban az őket alakító két színész, Tahi József és Gémes Antos játékának hiányossága. Inkább a dramaturgia lehet emögött – Deres Péter munkája –, amely olyan helyzetbe hozza őket, amelyet színészi eszközökkel egyszerűen nem lehet lendületesen, zökkenőmentesen megoldani. Így azonban éppen azon a ponton válik kicsit unalmassá a darab, ahol a néző figyelmét egyre élénkebben lekötő feszültségnek kellene következnie. Az pedig egyenesen bántó, hogy a Pesti Magyar Színiakadémia hallgatóinak nevét, akik statisztaként különböző szerepekben – német és orosz katonákként, nyilasokként – szinte folyamatosan jelen vannak a színpadon, nem tüntetik fel a színlapon. Csupán hatan vannak, ennyit mindenképp megérne a munkájuk. Ez a hat név egyelőre azonban csak itt olvasható: Hrisztov Toma, Kedves Csaba, Kós Mátyás, Rugly Csaba, Simony Attila, Vank Richárd. Ennyivel szerettem volna még kiegészíteni a Pesti Magyar Színház hiányos színlapját.
Mivel vígjátékról van szó, a szereplők közül senki sem hal meg a végén. A második világháború viharait túlélő, a hatalom által átmenetileg katonaruhába bújtatott kisemberek pedig – akik nem akartak semmi mást, csak megúszni ezt az egészet – szétszélednek végül a négy égtáj felé, hogy aztán máig is itt járjanak köztünk, gyakorlatilag észrevétlenül, sok-sok egyéb szerepkörbe és kalamajkába csöppenve. Hol a spájzban, hol meg kényelmesebb helyeken.
