A szerencse és a balszerencse fia is

Bartalos Béla még sok kapust akar kinevelni (Fotó: Csudai Sándor)

– Mikor tudatosult, hogy érzéke van a kapusposzthoz? Mikor érezte úgy, hogy keresnivalója van a kézi­labdában?

– Általános iskolás voltam, amikor Lukszics Ernő testnevelő tanár berakott a kapuba, és kiderült, hogy nem félek a labdától, jók a reflexeim. Ez elengedhetetlen. Később, a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban Végh László keze alatt kezdtem el a kézilabdát. A második évben, mert kezdetben jó diák voltam, és tanultam. De aztán egy megyei első osztályú csapathoz kerültem, és a tanár úr elintézte, hogy nyolctól tizenkettőig lődözzenek nekem a teremben.

– A hit állítólag logikátlan meggyőződés, hogy a lehetetlen is be­következhet.

– Én hittem magamban, és azt mondtam: a világ legjobb kapusa akarok lenni! Jött hozzám egy tizenkét éves, nagyon tehetséges kislány, aki mindenkit lemosott a saját fejlesztésű reflextáblámon. Megkérdeztem tőle, hogy mi akar lenni. „Kézilabdakapus és a világ legjobbja” – kaptam a választ. Az is lesz! Levittem Balatonboglárra, a kézilabda akadémiára, s most ott van velem.

– Miért más ember a kézilabdakapus, mint a mezőnyjátékos?

– Rettentő nagy a felelősség rajta. Sokkal nagyobb, mint bárki máson. A mi időnkben ötvenszázalékos teljesítmény kellett a kapustól a csapat eredményességéhez. Most hatvan–hetven százalék. Ennyire felértékelődött a szerepe.

– Ne féljünk a tökéletestől – biztatnak bennünket a filozófusok –, úgysem érjük el sosem.

– Képtelen voltam megjegyezni a telefonszámokat, de annak idején feltérképeztem az egész mezőnyt, és pontosan tudtam, ki hová fog lőni. És mindenki azt lőtte, amire gondoltam.

– Milyen százalékban jött ez be?

– Kilencven százalékban. Nem tudtak változtatni. Két játékos volt, aki képes volt erre: a román Stinga és a német Deckarm. Ők figyeltek, és az utolsó pillanatban oda lőttek, ahonnan elmozdultam. Tíz éve vagyok itthon, a női utánpótlás korosztályban az összes világversenyre utazom, és állítom: a mezőny egy százaléka tud csak változtatni azon, amit begyakorolt.

– Minek köszönhető, hogy háromszázhuszonötszörös válogatott lett és tíz évig volt csapatkapitány?

– Mert az egész életemet arra tettem fel, hogy ezen a poszton a világ legjobbja legyek. Mindent ennek rendeltem alá. Akár hiszi, akár nem, amikor 1984-ben kikerültem Kuvaitba, akkor ittam először alkoholt. Megpróbáltam a társaimat jó irányba terelni. Akadtak közöttük „nehéz fiúk”. Azért voltam hosszú távon én a kapitány, mert kapocs voltam Faludi Mihály edző és a csapat között. Maradéktalanul hittem Faludi elméletében, amellyel megelőzte a korát.

– A legfájóbb emlék?

– Amikor összeérett a társaság és eljutottunk a csapattal arra a szintre, hogy a világon mindenkit megvertünk – nem mehettünk ki a Los Angeles-i olimpiára, ami életem megkoronázása lett volna. Olyan volt a sorsolásunk, hogy besétáltunk volna a döntőbe… Világválogatott lettem, de én olimpiai bajnok akartam lenni! Soha életemben nem fogom megbocsátani azoknak ezt a döntést, akik kiszolgálták a politikát! S akkor én azt mondtam: köszönöm, elegem volt. Bizonyság arra, hogy milyen csapatunk volt: 1986-ban ezüstérmesek lettünk a vébén. De akkor én már nem védtem.

– Ezután került ki Kuvaitba.

– Azt közölték, hogy abban az esetben támogatják, ha elutazom a „szocialista” olimpiára, Berlinbe. Kiutaztam, de már nem védtem…

– Mit jelentett önnek a világ­válo­gatottság?

– Hatszor hatvan percet védtem a moszkvai olimpián úgy, hogy még a hétmétereseknél sem cseréltek le. Szerintem ezt soha senki nem fogja megismételni. Olyan teljesítményt nyújtottam, hogy ezután meghívtak a világválogatottba. Két mérkőzést játszottunk 1981-ben: az egyiket Dortmundban, az NSZK ellen, a szerencsétlenül járt Deckarmnak ajánlva, a másikat Göteborgban. Mindkétszer győztünk.

– Hogyan emlékszik vissza kuvai­ti edzői éveire?

– Mindent elárul, hogy huszonegy évet töltöttem ott. Hihetem, hogy részem volt abban, hogy a sportág szárnyalni kezdett. Sok bajnokságot nyertünk. Családostul voltunk kint. Anyagi és létbiztonságunk volt. Feleségem is tanított egy amerikai iskolában. A gyerekek angol iskolába jártak. Mindkettő a mai napig abból él, hogy anyanyelvi szinten beszélik a nyelveket. Amikor először tettem be a lábamat az országba, azt mondták: „Kapsz két évet, hogy anyanyelvi szinten megtanulj arabul. Ha nem, le is út, fel is út.” Itthon, a külföldi edzőknek fordítják az instrukciókat, s közben lejárnak az időkérés másodpercei. Miért nem szorítják őket a magyar nyelvre?

– Beszéljünk az „inkvizíciós” termekről, amelyek Balatonalmádiban, a háza körül állnak. Ha valaki oda betéved, hiheti, hogy marionett figurák mozognak a térben. A plafonon sínek húzódnak, és gumikötelek szelik át a teret.

– Felépítettük a százötven négyzetméteres termet, ahol dolgozunk. Nyolc éve köteleztük el magunkat gyógytornász képesítésű feleségemmel – egyébként mindketten a Testnevelési Főiskolán végeztünk –, az új, forradalmi lehetőségeket kínáló rehabilitáció­val és a sportolók egyéni képzésével. A tehermentesítő és rögzítő hevederek alkalmazásával gyógyítunk. Akik hozzánk jönnek, mozgásszervi műtétek után vannak, ízületi problémákkal küszködnek, részleges bénulásaikra keresnek gyógymódot és így tovább. „Papa, csinálj nekünk egy kis medencét” – kérték az unokáim. Meglett az is, egy hatszor négy méteres, télen-nyáron használható medence. Ebben is van egy sín, amelynek segítségével fel tudok függeszteni bárkit. Van benne egy ellenáramoltató is. Egyébként a lányomnak és a fiamnak is két-két kisgyermeke van. Csodagyerekek.

– Sokan keresik fel a rehabilitá­ciós termüket?

– Sokan.

– Akkor sok irigyük is van?

– Biztosan. Korábban azt mondtam az irigyeimnek: gyerekek, bárkinek elintézem, hogy kijusson Kuvaitba. Tanuljon meg angolul és arabul. Tíz-tizenkét kollégámat ki is vittem.

– Megtanulták a nyelveket?

– Dehogy tanulták meg!

– Arról még nem ejtettünk szót, hogy kapusokat is nevel.

– Sok gyerek jár hozzám egyéni képzésre. És játékos is, nem csak kapus. Akad, aki titokban, mert az egyesületében nem örülnének neki, ha megtudnák, hogy én is foglalkozom velük. De ők jobbak akarnak lenni. Vissza kell fognom őket! Nyolc éven keresztül neveltem utánpótlás kapuvédőket. Nyolc felnőtt férfi és nyolc felnőtt női kapusom véd most, akikkel négy-öt évet dolgoztam.

– Minek köszönheti, hogy még mindig igen erős a karja?

– Apám kovács volt. Fújtatónk volt odahaza, ami a tűz égéséhez kellett. Apám gyakran mondta: „Kis­fiam, gyere, segíts!” Biztos vagyok abban, hogy a kezem azért lett gyors és erős, mert jobbal-ballal fújtattam. Egy edzésen ma is kétszázat lövök kapura.

– A jövő?

– Sokáig szeretnék élni, és sok kapust akarok még kinevelni. Tele vagyok ötlettel, amit meg akarok valósítani. Tevékeny nyugdíjas vagyok, aki nem tud megállni. A debreceni egyetemmel közösen kutatunk. Kifejlesztettek egy lövő robotot, „aki” mindent tud. Oda lövi a labdát, ahová kérem, és más-más sebességgel. Még csak három ujja van. Nekem öt kell…

Pályakép

Bartalos Béla 1948. július 6-án született Polgárdiban. Klubjai: Videoton, H. Szondy SE, Tatabányai Bányász, Veszprémi Építők. Három olimpián (1972, 1976, 1980) és négy világbajnokságon (1970, 1974, 1978, 1982) vett részt. 1981-ben a világválogatottba is beválasztották. 325-ször szerepelt a válogatottban. 1984-től a kuvai­ti Jahra, majd kisebb kihagyással a Quadsia edzője volt. Jelenleg a női utánpótlás-válogatott kapusedzője. A kézilabda akadémia tanára.