Santiago Segura, a Torrente filmek író-rendezője és főszereplője nem lankad, nem fárad, amiképp örök túlélő hőse, José Luis Torrente sem. A levitézlett, lusta, gyáva, rasszista, szexéhes és hetvenkedő rendőr, a vásári komédiák és pikareszk regények hőseinek mai utóda ezúttal politikusi babérokra tör, rongyos és szélütött barátaival egyetemben.
Valaha a középkori karneválokon a telet és/vagy az óévet búcsúztatva fejreállították a világot a régiek. Megkoronázták és trónra ültették a koldust, kicsúfolták a szenteket, megünnepelték a legüldözendőbb bűnöket, és közben felszabadultan kacagtak. Így búcsúztatták lélekben is azt, amiről tudták, hogy elmúlt, és így lazítottak néhány órára a szabályok és törvények szorításán.
A világkorszakoktól is karnevállal búcsúzik az emberiség, mielőtt az új hierarchia, az új rend elkezdene kibontakozni. Ez zajlik most is, és mivel a politika az egyik leghangosabb, legnagyobb teret követelő szereplője a mai életünknek, itt látszik ki leginkább a lóláb, a maszk alól kivillanó arc, itt csörren meg leghallhatóbban a csörgősipka.
A politikai világában van hát a helye napjainkban Torrentének is, aki már számtalanszor bebizonyította, mi mindenre érdemtelen és alkalmatlan, valahogy mégis mindig megúszta, és mégis mindig elérte mindazt, amit végül már kérni sem mert volna.
A Torrente 6 elején éppen kifejti a kedvenc kocsmájában a kedvenc nézeteit, amikor az egyik sarokból felfigyel rá a Nox párt két fontos embere. Azt veszik észre, hogy bármilyen ócska populista rasszita, szexista szöveget nyom is az Atlético Madrid pólós kopaszodó, korpás hajú fazon, aki mellesleg hat ezer pesetával tartozik a kocsmárosnak, de az embereknek tetszik.
Torrente a csodával határos módon – a pártelnök túlzott Viagra-fogyasztása következtében - a Noxot képviselheti egy országos tévévitában. Nézetei annyira nem szalonképesek, hogy még a szélsőjobbos pártelnök asszony is kiterül ezek hallatán, de az embereknek meg tetszik.
Torrente csak a szokásos idétlen kocsmai bohócszövegét nyomja, és tessék, ezzel lesz sikeres a politikában. Nem azért, mert az emberek minden szavával egyetértenek, hanem azért, mert míg a többi politikus a betanult beszédét mondja, és a stylistok által kreált öltözéket vagyis jelmezt viseli, Torrente viszont boka fölött harangozó gatyájában, kitaposott makkos cipőjében a saját bőrében van, és azt mondja, amit gondol, még önáltatásaiban is őszintébb, mint bármelyik fehérgalléros.
És ez tetszik az embereknek, mert ősidők óta imádják végignézni, ahogy leomlik a kezüket lefogó, a torkukat szorongató hierarchia. ( Hogy aztán majd visszasírják, amikor a szorongatásra már nem emlékeznek.)
Aki megnézi a Torrente filmeket, annak lesz két órája, amikor elfelejtheti az összes politikailag korrekt skrupulust, nem kell jól viselkednie, nem kell helyesen gondolkodnia, nem kell jó állampolgárnak, jó szavazónak, illedelmes férfinak vagy nőnek lennie, és nem kell elítélnie magát, mert Torrente színvonala alá úgysem tud menni. Felszabadultan nevethet, mint ahogy régen a vásári forgatagban a régi kópékon, svihákokon nevettek az emberek.
Mert ez az embertípus nem Segura fejéből pattant ki, hanem évszázadok óta itt él velünk, nem kell nekünk bemutatni, könnyen ráismerünk. Ezért is annyira sikeresek a Torrente-filmek.
Az elnöki ügy (2026) című filmben amerikai filmsztárok is felbukkannak: Donald Trump is támogatja Torrentét: a spanyol vígjátékban Alec Baldwin adja a fejét az ikonikus narancssárga hajkoronához. Kevin Spacey karaktere pedig nem várt, de ugyanakkor nem is teljesen meglepő csavart hoz a történetbe.
