Ismét remekelt egy magyar vadász. A delikvens nem oly rég az autójából ki sem szállva (minek is megemelni a fenekét az embernek), éjjellátóval prímán lábon lőtt egy békés szakembert. Az eset mondhatni mindennapi – mármint, ami az ítéletet illeti. A hős jágernek ugyanis példamutató büntit’ lógattak a nyakába: ki kell fizetnie – nem tévedés – 450.000 forintot, és (uram, Jézus!) három évre elvették a fegyvertartási engedélyét.
Fél mondat erejéig akár a bírón is el lehetne gondolkodni, de hát, ahol a saját édesanyát agyonverő gyilkos három évvel megússza, kár erre pazarolni a drága agysejteket.
A kívülálló azt hinné, a pedigréjére oly finnyás díszes vadászkamara – amely amúgy minden, a testületet ért kritika hallatán-láttán szívből és igazán szügyig telezokogja a teljes magyar sajtót – most aztán dörgedelmes körlevélben és/vagy rigorózus álláspontot hirdetve ítéli el e közröhejes határozatot, továbbá házon belül a végítéletnapig eltiltja Isten eme jószágát attól, hogy a jövőben bármikor is puskát vehessen a kezébe. Azonban lássunk csudát’, semmi effélének nem lehet tanúja a fegyvertelen kívülálló. Lévén a vezetőség hallgat, mint légyszállta és férges rókavégtermék a harmatos fűben.
Az ember szinte látja, amint az elkövető 2029 környékén valami kies fekvésű vadászházban az új engedélyét ünnepelve a hetedik konyak után némi álságos (le)sajnálkozással felidézi a történteket, majd ahogy „emelkedik” a hangulat, úgy lesz hangosabb a dáridó és mesésebb a jókedv. Ahonnan már csak egy ugrás, hogy az érintettet (mármint azt, aki meghúzta a ravaszt) fogják tiszta szívből szánni a kollégák. Hiszen azért három év puskátlanság, na, ez azért már tényleg…
A vadásztársadalom maradék, félő, hogy kisebbségbe került tisztességes része meg ismét égő arccal veheti tudomásul, hogy ami (Széchenyi Zsigmond után szabadon) nekik több erdőzúgás, az másoknak holmi ótvar vicc.
