Kétszer is emigrált (a tanácsköztársaság és Trianon után, majd Rákosi hatalomátvételét követően), illetve majdnem harmadszor is, 1956-ban.
November 7-én vettem kezembe újra A teljes napló 1957–1958 kötetét, ama szimbolikus napon, a Szovjetuniót megalapozó oroszországi „októberi” forradalom (NOSZF) évfordulóján. S Márai Sándor éppen az évfordulón, 1956. november 7-én érkezett Münchenbe Amerikából, ahol hallotta a magyar forradalom hírét, és úgy döntött, megint hazatelepül. Az első és a második világháború után is politikai okokból távozott – a svájci kitérő, az olaszországi állomás és amerikai letelepedés előtt azt mondta, hogy puszta jelenlétével sem szeretné igazolni a gyilkos kommunista rezsim uralmát –, de a tengerentúlról is aktív figyelemmel követte a magyarországi fejleményeket.
Elérkezett az idő a hazatérésre, viszont Münchenben már a menekülő magyarokkal találkozott. S nem a budapesti, hanem a római gépre szállt át, néhány hétig az olaszoknál maradt – akikhez kedves emlékek, fontos regények fűzték (San Gennaro vére, Béke Ithakában, az időskori Vendégjáték Bolzanóban) –, de karácsonykor már New Yorkból üzent az itthoniaknak a Mennyből az angyal című, ikonikussá vált versével. („Mennyből az angyal menj sietve / Az üszkös, fagyos Budapestre. / Oda, ahol az orosz tankok / Között hallgatnak a harangok.”) Az éter és a Szabad Európa Rádió segítségével üzent – akkor még Amerikát és Európa nyugati felét is szabadnak tartotta, noha csalódott volt a „nyugat” elmaradt segítsége miatt. Ugyanakkor Ulysses fedőnéven (1951 és 1967 között) rendszeresen felolvasta az otthoniaknak szóló publicisztikáit, „vasárnapi krónikáit”. A rovatcím a (hideg)háborús helyzetre is utalt, s Márai a második világháború kitörésekor a Pesti Hírlap hasonló című rovatának a gazdája volt.
Csalódott az emigránslétben is. Az 1953–55 között született jegyzetekből összeállított Ami a naplóból kimaradt című kötetben olvassuk, hogy a napot üresnek érzi, dolgozni nem tud – ő, aki Budapesten még az ostrom idején is folyamatosan írt –, s az Újvilágban a „lélektelenség” bosszantja a legjobban. Pénzt ugyan lehet keresni, de a pénzen nem lehet megvásárolni sem az új hazát, sem pedig a lelket…
S tele volt tervekkel: „Meg kell szerezni az amerikai állampolgárságot, az útlevelet. Végét kell vetni az évtizedes hazátlan cigányságnak. Aztán, nagyon gondosan, dönteni kell a jövőről. Ha lesz pénzem, meg kell operáltatni ebben az évben magam. És ha még nem lesz késő. Olvasmány: Anouilh színműve, az Euridike.” (1957-ben Márai valóban megkapta az amerikai állampolgárságot, az operáció nem transz-neművé, csupán transz-európaivá tette az írót, a francia Anouilh formabontó és színházi iskolateremtő színműve pedig, mely az Orfeusz és Eurüdiké mitológiáját dolgozza fel, a szerelem és halál kérdését helyezi egzisztenciálisan új megvilágításba, s mely tragikus áldozatában a „status quo” elleni mindenkori lázadás toposza is fölfedezhető.)
Két nap múlva (1957. január 3.) Márai a modern művészetek múzeumában tett látogatást. Idézem a bejegyzést, hiszen lassan 63 év múltán is rejt aktuális üzeneteket. „A falakon ezek a színes gennyfoltok, amelyeket ma művészetnek neveznek. A közönség zöme: szakállas, matróznadrágos nők és férfiak – a nők is szakállasok –, vadzsenik, falkában. Egy világkép szétesőben van, a művészet és az emberi élet harmóniája széthull, atomjaira esik – a megegyezések kohéziója nem tart többé össze semmit.”
S mielőtt Márai Sándor leírná, hogy „harag és közöny, teljes elfordulás mindentől és mindenkitől – ez bizonyosan nem »egészséges« magatartás”, beszámol arról, hogy József Attilát olvas, közben Babitsot, Aranyt és Juhász Gyulát, Hölderlin, Verlaine és Rimbaud költészetét emlegeti. Egy hét múlva a közönyt a harag felsőfokának nevezi, s ezt írja: „Csomagot küldök Budapestre: kávét, kakaót, teát, cigarettát. És ez csakugyan szégyen. A mohácsi vész mégis emberibb volt, becsületesebb.” S noha a mohácsi vészről nekünk a másfél évszázados iszlám uralom jut az eszünkbe, Márai idő előtti „vészjelzését” sem szabad elfelejteni. Mert Magyarország túlélte a második iszlám világhódítást, a Habsburgokat és Trianont, Rákosit, Kádárt és a Szovjetuniót. Túl fogja élni a liberálisokat és a mostani uniót is.
(A szerző irodalomtörténész)
