„Ne a határon túliaknak öntse dézsából a pénzt a kormány!” „Elég az erdélyiek hizlalásából!” „Ne a felvidéki óvodákat újítsa fel a magyar kormány, az ittenire is ráférne a tatarozás!” Ha Ön így gondolja, lelke rajta: joga van hozzá, sokaknak meg joguk van máshogy gondolni. Jómagam úgy vélem, hogy nagyon nagy baj, hogy határon túlra szakadt honfitársainkat nem csak identitásukból és örökségükből próbálják kitúrni az új-éhes utódállamok, de befizetett adóeuróik,adólejeik és adóhrivnyáik szinte csak Pozsonyt, Bukarestet és Kijevet hizlalják, helybe nem jut más, mint földutak, lezüllesztett infrastruktúra és nyomorgatott lakosság.
Mi több, még azt a pénzt is lenyúlják a ragadozóközpontok, amit az Európai Unió kohéziós alapjából a kevésbé tehetős országok felzárkóztatására szánnának, és éppen a mesterségesen elszegényített Csallóközben, Gömörországban, Székelyföldön lenne nagy keletje. Mindez együttesen odáig megy, hogy míg például a román lakosságú Brassóban a korábbi hétéves ciklusban mintegy ötödével nőtt az egy főre eső GDP, a szomszédos Kovásznában szinte semmivel.
A gyergyóditrói pékballada sem szól másról, mint a nyomorítás rendszeréről: ha helyben rosszak az utak, nem jutnak be a fiatalok a közeli gimnáziumba, egyetemre, csökken a jelentkezések száma, bezár a tagozat, elsorvad az anyanyelvi oktatás. Nem jut el a vállalkozó terméke a városba, helyben nem épülnek, nem újulnak meg a közösségek terei, mert nem jut rá támogatás, a fiatalok máshová mennek szórakozni, kiürülnek az omladozó templomok, a „jobb” szlovák, román óvodába íratják gyerekeiket a szülők, mint a magára hagyott, penészes magyarba, vagy szedik a sátorfájukat, és közelebb húzódnak egymáshoz, megürült helyüket pedig átveszi a többségi nemzet. A Marosvásárhely környéki elöregedett falvak fiataljai elmentek, az olcsó házakat románok vásárolták fel, akik agglomerációként használják az elrománosított város körüli falvak egyre szélesebb gyűrűjét. Pozsony környéke régen színmagyar volt, mára színszlovák. Így tűnnek el a szórványszeplők szerte a Kárpát-medencében, így olvadnak egyre kisebbre a magyarlakta tömbök, így adjuk fel házról házra, faluról falura egykori törzsterületeinket.
A magyar állam nem tesz – nem tehet – mást, mint felelőssége tudatában próbálja mérsékelni a károkat, az összköltségvetéshez képest viszonylag csekély, de számszerűleg óriási összegekkel próbálva gátat húzni az asszimiláció hullámai ellen. Az elosztási rendszer kritizálható – sok kézen megy át, mire célba ér –, a hatásfokkal kapcsolatban is mindig van mit javítani, és bizonyára visszaélésekből is akad jó néhány. De más megoldás nemigen van, és mivel a DK-n kívül lényegében minden anyaországi párt egyetért abban, hogy a határon túli magyarok kultúrája érték, szülőföldön való megmaradásuk elősegítése pedig nemzeti érdek (az utolsó percben még a Momentum is melléállt), valószínűleg az elkövetkezendő idők esetleg más összetételű magyar kormányai sem adják fel majd a támogatást, legfeljebb más osztókat szemelnek ki a gúnyhatárokon túl.
Így azok számára, akik úgy gondolják, hogy itthon jobb helye lenne ennek a pénznek, a kormányváltás lehetősége nem feltétlenül hozza el reményeik beteljesülését. Ellenben volna itt egy lehetőség, amellyel összhangba hozható az ő vágyuk – ne menjen annyi pénz a határon túli támogatásokra – a nemzeti szolidaritás híveivel: méghozzá az, ha ők is támogatják a Székely Nemzeti Tanács által elindított európai polgári kezdeményezést a nemzeti régiókról. Ennek lényege, hogy legalább az uniós tag utódállamok kénytelenek legyenek az EU-források elszegényített térségre szánt euróit tényleg odaadni ezeknek a térségeknek. Azoknak, ahol az elszakított nemzetrészeink élnek. Ezzel teljesülhetne a szolidáris nemzetben gondolkodók vágya, továbbra is megújulnának utak, iskolák, templomok – és teljesülne azok igénye is, akik szerint kevesebb anyaországi forrást kellene a külhoniakra szánni, hiszen mindez legalább részben immár nem magyarországi pénzből történne. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
Ez a polgári kezdeményezés viszont most igen csehül áll: kilenc és fél hónap alatt százezer szignó gyűlt össze a szükséges egymillióból, azaz kilencszázezret kellene összeszedni mindössze három hónap alatt, a határidő lejárta előtt. Furcsa helyzet, de ha a tavalyi EP-választásokból indulunk ki, akkor lényegében – ha a határon túliak megsegítését különböző módokon ellenző két párt, a DK és legutóbbi időkig a Momentum – minden szavazója aláírná a kezdeményezést, holnap meglenne ez a kilencszázezer.
Kedves polgártársaim, kérem,fontolják meg – mindössze harminc másodperc, pár kattintás,higgyék el, még csak nem is fáj annyira!
(A szerző újságíró)
