Noha a két nagy, a Barcelona és a Real Madrid egy mérkőzéssel kevesebbet játszott, mégis tény: a Granada vezeti a spanyol labdarúgó-bajnokságot, a La Ligát. Bomba meglepetésre.
Mondhatni nagyjából fél évszázadonként fordul elő, hogy a Granada vezeti a bajnokságot. Legutóbb az 1973–1974-es szezonban volt erre példa, a szeptember végi, hetedik forduló után. Különleges idénye volt ez a spanyol élvonalnak: a szövetség akkor engedte vissza a külföldi játékosokat az élvonalba. A Barcelona megvette Johan Cruyffot és Hugo Sotilt, a Real Madrid Günter Netzert és Óscar Mast, az Atlético Madrid pedig Ramón Herediát és Domingo Benegeast – akkoriban még főleg a dél-amerikaiak voltak divatban. A Granadánál is: az argentin Ramón Aguirre Suárez, az uruguayi Julio Montero Castillo és a paraguayi Pedro Fernández alkotta a csapat erősségének számító „három dél-amerikai” becenévre hallgató triót. Ez volt a klubtörténet eddigi legnagyobb sikere az 1959-es kupadöntő után, nekünk, magyaroknak kötelező emlegetni, hogy hatvan éve Kalmár Jenővel, a Hungária legendás csatárával, a Bp. Honvéd kiváló edzőjével a kispadon jutott a fináléba az andalúziai gárda. Magyarok egyébként korábban is dirigálták a Granadát: Hertzka Lipót és Plattkó István.
De vissza a jelenbe, amelyben Diego Martínez Penas vezeti a csapatot, aki a mostani szezonban a La Liga legfiatalabb vezetőedzője, még csak 39 éves lesz december közepén. Mindössze a második szezonja ez a Granada élén, az elsőben kiharcolta a piros-fehérekkel a feljutást, majd az első tíz mérkőzésen húsz pontot szerezve az utóbbi hetekben a klubtörténet legjobb rajtját produkálta az élvonalban.
A Granada soha nem számított gazdag csapatnak Spanyolországban – noha ma már sokkal jobb a helyzet a polgárháború utáni éveknél, amikor azért váltott az addigi kék-fehér szerelésről piros-fehérre a csapat, mert a vezetők még Madridban sem találtak elérhető áron új mezeket a régi színekben –, ezért aztán sztárokra sem igazán telt. A mostani névsorra is inkább az egység a jellemző, mindazonáltal akad néhány figyelemre méltó múlttal rendelkező játékos.
Ilyen az AS Romától kölcsönkapott Maxime Gonalons, a francia védő, aki volt már válogatott és országos kupagyőztes is a hazájában. Vagy Roberto Soldado, a tizenkétszeres spanyol válogatott csatár, aki a Real Madrid nevelése, de játszott már a Tottenham Hotspurben és a Valenciában is, a nyáron pedig a török Fenerbahçétól tért haza Spanyolországba. Ha egy harmadikat is ki kell még emelni, az a veterán Gustavo Ramos, aki hajdanán még Dárdai Pál klubtársa volt a berlini Herthában, egyébként harminchétszeres kolumbiai válogatott.
Granadában a mostani jó szereplés alapján álmodnak. Ha hinni lehet a sajtóban olvasható véleményeknek, nem is a bajnoki címről, de arról, hogy története legjobb élvonalbeli szezonját zárhatja majd. Ez azt jelentené, hogy a hatodik helynél előrébb végez. Esetleg nem is „éppen, hogy”, s a csapat beverekszi magát a Bajnokok Ligájába.
S ha így lesz, már nem 1987. november 15. lesz a granadai sztárparádé napja, amikor három Maradona játszott gálameccsen a piros-fehér mezben.





