A Nemzetközi Atlétikai-szövetség a dohai világbajnokságon erősen rágyúrt a showelemekre. Újdonságként láthattunk olyan grafikont, amely a kalapácsvetésben egy színes grafikával egyszerre mutatja az érmesek dobószerének útját a kidobástól a földbecsapódásig.
Ugyancsak debütált az a gombkamera, amelyet a sprint számok rajtgépének elejére helyeztek, s amelyen keresztül azt látni alulnézetből, miként készül kilőni a futó a rajtpisztoly hangjára (lifegő nyakláncok, lógástól löttyedt arcizmok, kigúvadt szemek). Az egyik exvilágsztár azon melegében tweetelte a véleményét: gonosz. Valóban. És a nézői élményt az sem fokozza, hogy mindezt osztott képernyőn, nyolc „verzióban” látjuk. A legnagyobb vizuális újítást azonban a 100 méteres férfi síkfutás döntőjében láthattuk. Az évek során megszokott fény- és füsteffektek közti egyenkénti bevonulást (számos sportágban használják) felváltották egy cirka háromperces, látványosnak szánt műsorelemre, miközben a vb-döntő résztvevői bemelegítve, rajtgépet kipróbálva toporogtak a rajtvonalnál. Kénytelen-kelletlen megvárták ezt a szinte nélkülük zajló, digitális effektekből szőtt, a nézők izgalmát fokozni hivatott procedúrát. (De hát azért profik, hogy az ilyesmi ne vesse vissza az eredményeiket. A finálét a világ idei legjobb eredményével, 9.76 mp-cel nyerte Christian Coleman, s öten futottak 10 mp alatt.) A látványpékség-megoldásokról az atléták nyilván elmondják majd a véleményüket, de annyi máris nyilvánvaló, a nemzetközi szövetség jobban tette volna, ha azzal törődik, hogy legyen elegendő néző és spontán – nem látványelemekből odakopírozott – hangulat a lelátón. Mert az nem volt.
