Az Atreidákon ősi átok ül, ez egy elátkozott nemzetség, az ősbűnt pedig nemzedékeken át kellene – és lehetne – visszakövetni a „forrásig”. Történetükben mindig az jár a legjobban – vagyis csak az úszhatja meg ép bőrrel –, aki nem kerül előtérbe, aki nincs rivaldafényben, s megbújik a félhomályban, illetve a cselekmények hátterében.
Vagyis egy-egy mellékszereplő talán még túl is élheti a cselekményt, de a főhősöknek, akiknek a nevét kiemelten olvashatjuk a szereposztásban, szinte semmi esélyük sincs erre. Nekik veszniük kell. Ahogyan például az Újvidéki Színház Elektra-komplexus című előadásában a Khrüszothemiszt alakító Simon Melinda is mondja a darab legelején: „Khrüszothemisz vagyok, Agamemnón és Klütaimnésztra gyermeke, testvéreim a híres Oresztész, Elektra és Iphigénia. Én nem vittem valami sokra, rólam nagyon keveset lehet tudni. És ennek kifejezetten örülök.” Szóval ő még véletlenül sem egy mitológiai celeb… S van is miért örvendeznie a negyedik gyermeknek, hiszen gyakorlatilag ő az egyetlen a tragikus sorsú családból, aki a történet végén is hasonlóképp tud szólni. Az ő sorsa egészen más, neki a gyász jut osztályrészül, akkor is, ha testvéréről, akkor is, ha édesapjáról és édesanyjáról van szó.
Furcsa, és manapság már felettébb szokatlan is az olyan rendezői magatartás és koncepció, amely jobban tiszteli a szöveget, vagyis az alapművet, a feldolgozott színdarabot, mint a színpadot, a színészi játékot. Persze, a kritika rendszerint számon kéri az alkotókon, ha túl nagy szabadsággal, túl elrugaszkodottan nyúlnak hozzá – főleg klasszikusok esetében – egy egy szöveghez, sokat húznak belőle, vagy épp adnak hozzá a saját elképzeléseik szerint. A kritikának már csak ez a dolga, még ha csak ritkán is van igaza…
Sokkal ritkábban fordul elő, hogy a gyakorlatban mindez a visszájáról nyilvánul meg, mégis ezt láthattuk az Újvidéki Színház Elektra-bemutatóján. Dusan Jovanovic rendező tulajdonképpen arra készült, hogy a nagyszerű író, Danilo Kis 1969-ben keletkezett Elektráját vigye színre, ami már csak azért is nagy szó, mert a szerzőnek ez ma még az utolsó olyan műve, amelyik még nincs meg magyarul. S habár a társulat megtartotta bemutatóját, továbbra sincs autentikusnak, adekvátnak mondható magyar változat ebből a színműből, ugyanis a rendező munka közben egy kissé kitágította látókörét, s már nem érte be annyival, hogy elmesélje az alapmű történetét, hanem az Atreidák teljes históriáját beleálmodta. Gyarmati Kata dramaturg Aiszkhülosz és Euripidész műveinek felhasználásával, különböző szövegváltozatokból építkezve szépen végigvezette az elátkozott nemzetség történetét, csak sajnos – a rendezői koncepció nem tette lehetővé számára, hogy ezeket, az egyébként egymástól független irodalmi művekből vett részteleteket össze is fésülje. S éppen ezért fordulhat elő például olyasmi is, hogy Klütaimnésztra (a kiváló alakítást nyújtó Szorcsik Kriszta tolmácsolásában) az egyik jelenetben még arról beszél, hogy késsel leszúrta férjét, Agamemnónt (Sirmer Zoltán) és annak ágyasát, a Trójából magával hurcolt Kasszandrát (Crnkovity Gabriella): „Ez itten Agamemnón, az én uram, s e holttest jobbkezemnek műve itt. Jó munka” – mondja, de a darab folytatásában azonban aztán már egy egészen más elkövetési módról hallhatunk: „fejbe csapott két füled közt a fejszével”. Gyilkosság, tragédia és szörnyűség mindkettő, mégis jelentős különbségek vannak köztük.
Mert értem én a rendezői koncepciót – csak nem támogatom –, amely úgy értelmezi, hogy más és más művekről van szó, amikor ugyanazt a történetet más tragédiákból vett szövegváltozatokban adják elő, de a színpadon a közönség csak egy előadást, csak egy darabot lát, ezért is lett volna fontos összecsiszolni a különféle variánsokat. Nem bibliofil tanulmány ez, hanem színház! Annál is zavaróbbak az ilyen apró – a nézőtérről a szándékosság ellenére is egyszerűen csak gyarló figyelmetlenségnek tűnő – hibák, mert összességében egy jó, a közönség érdeklődésére méltán igényt és számot tartó előadás készült, amely számtalan lehetőséget ad a remek színészi alakításokra is, mint például a már említetteken kívül Klütaimnésztra és Elektra (Elor Emina) nagyszerű kettősében, vagy éppenséggel Krizsán Szilvia szerepformálásában Athéne istennő szerepében, valamint Magyar Attilának Aigiszthoszként és Balázs Áronnak Oresztészként. Ezek mind a darab vitathatatlan értékei. A rendező azonban többet engedett a szövegnek, mint a játéknak, így ez utóbbi néhány szerencsés mozzanattól eltekintve sokszor kimerül a lényegében egyetlen (s néha annak is sok…) díszletelemként használt szekrény – ami néha fal, néha bíróság, tanácsterem, másszor meg egyik-másik szereplő otthona, lakása – tologatásában, kerülgetésében.
Ennek ellenére az összbenyomásom nagyon is pozitív erről az előadásról, s hogy vélhetően felesleges volt az Atreidák teljes családfáját is belekeverni ebbe a történetbe, szépen jelzi az is, hogy az előadás akkor „kezd el igazáén élni”, amikor Danilo Kis letisztult szövegéhez érkezik a cselekményvezetés. Mert itt már a családi átok talányát nem eleve elrendelt eseménysorként, hanem emberi vonatkozásában taglalja, mérlegelhetővé teszi a gyilkos szenvedését és kiszolgáltatottságát, de a bosszú értelmetlenségét is. S habár Athéne ítélőszéke felmenti ugyan Oresztészt, de semmi sem győz mehg bennünket arról, hogy is képes megtenni ezt önmagával szemben. S ha meg is tenné, a közönség kegyelemében akkor sem kell reménykednie.
