A minszki megállapodás, amelytől sokan az ukrán fegyverropogás beszüntetését várták, bő egy héttel ezelőtt, február 15-én lépett érvénybe, azonban azóta is napi szinten tudósítunk az újabb és újabb fegyverropogásról, az áldozatokról, a támadásokról.
Sokan úgy hiszik, gyakorlatilag hamvába holt kezdeményezés volt a minszki megállapodás, amelynek megszületése felett elsősorban Angela Merkel német kancellár és Francois Hollande francia elnök bábáskodott. Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő szerint még mindig kétesélyes a fehérorosz fővárosban aláírt kontraktus megvalósítása.
– A reálpolitika lényege, hogy nem a vágyainkat kell szavakba foglalni, hanem a valóságot. Jelenleg a realitás Ukrajnában az, hogy nincs tűzszünet, azonban a tűzszüneti megállapodás néhány pontját a szemben állók végrehajtották: utólag kivonták a nehézfegyvereket, kicserélték a hadifoglyok egy részét, de ugyanakkor nem jött létre valós béke, és ezért mindkét fél más irányba lépett. Petro Porosenko ukrán elnök felvetette az ENSZ-erők állomásoztatásának ötletét, ezt azonban Moszkva elveti, hiszen amennyiben békefenntartók érkeznének az orosz–ukrán határra, az oroszok nem tudnának bemenni a szeparatisták által ellenőrzött területekre. Az ukránoknak tudomásul kellett venniük, hogy katonai vereséget szenvedtek, a szeparatistáknak pedig azt kell tudomásul venniük, hogy az oroszok ma (hangsúlyozom: ma) nem támogatják az önálló terület létrehozását, amely belátható időn belül nyilván beolvadna Oroszországba. Jelenleg Európa megosztott: a kőkemény embargós amerikai politikát követik a balti államok, a skandinávok nagy része (hiszen félnek az oroszoktól), a lengyelek, a britek és a románok. A németek célja a közvetítés és ezt a politikát követik ma a csehek, a szlovákok, a magyarok és a franciák. De látni kell, hogy amennyiben nem lesz valós fegyverszünet, akkor óriási presztízsveszteséget szenved Merkel és Hollande.
– A minszki megállapodás német–francia–orosz védnökség alatt született. Amennyiben valóban bekövetkezne a presztízsveszteség, az miben nyilvánulna meg?
– Joschka Fischer egykori német külügyminiszter annak idején nagyon találóan azt mondta: Németország Európának túl nagy, a világnak túl kicsi. Angela Merkel azért kérte a franciák segítségét a tűzszünet létrehozásához, hogy a tárgyalásokban ne legyen német túlsúly. Merkel az egész folyamatnak európai hangsúlyt szeretett volna adni, ami félig-meddig sikerült is neki. Valamelyest képes volt közelebb hozni egymáshoz az orosz és az ukrán álláspontot. Az ügy nehézsége azonban, hogy Ukrajnában eltérő koncepciója van az Európa-párti Petro Porosenko államfőnek és az Amerika-párti Arszenyij Jacenjuk miniszterelnöknek. Látható, hogy az ukrán vezetés szinte semmiben sem egységes, és prognosztizálható a két fél közötti potenciális összecsapást.
– Fennáll-e a veszélye annak, hogy az ukrajnai, lokálisnak tekintett konfliktus eszkalálódik?
– A második világháború befejezése óta ezen a bolygón még békés nap nem volt. És nem is lesz. Jelenleg naponta átlagosan tizenöt-huszonkét háború folyik a világban. Abban mindenki egyetért, hogy egy atomhatalom ellen (márpedig Oroszország atomhatalom) nem lehet háborút vívni, mert az világháború lenne. Ezt senki nem akarja. A Nyugat abból indul ki, hogy a hidegháború végével a Szovjetuniót kiszorították a volt szocialista országokból, utána Oroszországot kiszorították a volt Szovjetunió egy részéből (többek között a három balti államból), és most szeretnék kiszorítani Ukrajnából is. Ez rendkívül érdekes, de szerintem gyakorlatilag végrehajthatatlan koncepció: annak idején Mihail Gorbacsovval és Borisz Jelcinnel sok mindent meg lehetett csinálni, Vlagyimir Putyinnal azonban nem lehet. Tény, hogy a mai orosz vezetés nem akar tovább hátrálni. Ennek rengeteg belpolitikai, gazdasági, külpolitikai és biztonságpolitikai oka van. Mindent összevetve: ma nincs világháborús fenyegetettség, de valós a kőkemény melegháborús veszély.
– Kijev a múlt héten bejelentette, hogy ENSZ-békefenntartó csapatokat kérne az orosz–ukrán határra. Mivel azonban a felvetést Moszkva ellenzi, valószínűtlen, hogy lássunk kéksisakosokat Ukrajna területén. Amennyiben azonban esetleg mégis békefenntartók települnének a Donyec-medencébe, az jelentene-e érdemi változást a mostani helyzethez viszonyítva?
– A békefenntartók a gyakorlatban nagyon kevés helyen hoztak érdemi változást. A békefenntartók általában befagyasztanak egy helyzetet. A jelenlegi helyzetben az az európai cél, hogy az orosz–ukrán válság valamilyen formában megoldódjék. Ha befagyott konfliktusról van szó egy atomhatalom és egy középhatalom között, az beláthatatlan következményekkel járhat.
– Egyelőre nem látszik az ukrán válság végkifejlete. Ha jóslatokba bocsátkozna, mit mondana, hogyan alakulnak a dolgok a következő hat hónapban Ukrajnában?
– Jelenleg kétesélyes a minszki megállapodás végrehajtása. Az orosz politika úgy érzi, hogy mindenhonnan kiszorították, hogy a NATO nem tartotta be az Észak-atlanti Szövetség és Oroszország között kötött alapszerződést, a baltiak és a skandinávok félnek egy esetleges orosz támadástól. Az a véleményem, hogy katonai támadás nem lesz: ha Moszkva bármit akar, akkor fellázítja a Baltikumban élő, a lakosság mintegy harmadát kitevő orosz populációt. (A déli területeken, főleg Kazahsztánban, egyetlen tömbben a lakosság harminchét százalékát kitevő orosz közösség él, tehát Moszkvának van mozgástere.) Az európaiak abból indulnak ki, hogy a szankciókat vissza kell vonni, Oroszországgal normalizálni kell a gazdasági kapcsolatokat. Az Egyesült Államok számára ma Moszkva a fő ellenség, ugyanakkor az iráni kérdés, az Iszlám Állam elleni háború, a szíriai rendezés elképzelhetetlen Oroszország nélkül. Nem látom esélyét, hogy a konfliktusok gyorsan megoldódnának, de nem látom annak sem a valószínűségét, hogy mindebből egy nagy háború kibontakozna.
