„Ez a film nem a többségi társadalom vagy szakértők véleményét tükrözi, hanem kizárólag annak a három személynek a szemszögét képviseli, akik a történet középpontjában állnak” – mondja Gerő Marcell, a Káin gyermekei című dokumentumfilm rendezője. A produkció készítői Monory Mész András Bebukottak című, 1985-ben kiadott filmjének három tizenéves elkövetőjét keresték fel, hogy megtudják: harminc év alatt hová lehet eljutni a fiatalkorúak börtönéből.
Gerő Marcell: Nem akarok felmenteni senkit, aki embert ölt (Fotó: Hegedüs Róbert)
– A Káin gyermekei San Sebastianban mutatkozott be először közönség előtt. Hogyan látja a dokumentumfilm műfajának helyzetét?
– Itthon szinte megtűrt családtagként tekintenek a műfajra, ezzel szemben Európában egy nagyon élő forma, sokan foglalkoznak vele, és komoly piaca van. Olyan produkciók vannak, amelyek forrásigényükben és nézőszámukban egyaránt megfelelnek egy közepes költségvetésű játékfilmnek. Az elmúlt néhány évben ráadásul a magyar dokumentumfilmben olyan folyamatok indultak el, hogy minden évben van olyan meghatározó nemzetközi filmfesztivál, ahol hazai dokumentumfilmet is bemutatnak.
– Az ön filmje Monory Mész András Bebukottak című alkotása után harminc évvel mutatja be az akkori tizenéves szereplők életének alakulását. Ez a típusú utánkövetés mennyire ismert a dokumentumfilm műfajában?
– Ritkán találkozunk hasonlóval, mert egyrészt ilyen időtávlatban – mint esetünkben a harminc év – viszonylag nehéz előkeresni a szereplőket, másrészt az eredeti témának is speciálisnak kell lennie ahhoz, hogy érdemes legyen továbbgondolni. Hasonló film például vietnami háborús veteránok életéről készült.
– Volt olyan szereplő, aki annak idején úgy vélte, hogy a Bebukottak kiforgatta a szavait. Hogyan kerülték el azt, hogy hasonlót érezzenek a közreműködők?
– Sok szempontból nehezebb feladatunk volt, mint a Bebukottak stábjának, de a szereplőkkel eltöltött sok idő egyben könnyebbséget is jelentett. Harminc évvel ezelőtt két-két és fél óra alatt készültek el azok a meghatározó interjúk, amelyek bekerültek a filmbe. Mi ezzel szemben hónapokon keresztül jártunk vissza a szereplőkhöz és a körülöttük élőkhöz. Több időnk volt megmutatni magunkat, a szándékainkat és azt, hogy különböző hétköznapi helyzetekben hogyan reagálunk.
– Zsolt, aki annak idején a barátját ölte meg, nem is akarta vállalni ezt a filmet. Miért?
– Kétszer ölt embert, a büntető törvénykönyvet elejétől a végéig kimerítette eddigi élete során – mégis azt mondom, hogy egy érzékeny emberről van szó, aki ugyanakkor mára egy vastag kéreg mögé bújt. Az, ahogyan a Bebukottakban megmutatta magát a saját gyengeségeivel együtt, nem előnyös a börtönön belül. Azt a hibát nem akarta még egyszer elkövetni, hogy kiszolgáltatottnak látszódjon.
– Mennyire sikerült normális életre találniuk ezeknek az embereknek?
– A felvételek rámutatnak arra, hogy a társadalom peremére sodródtak fizikai vagy lelki értelemben. Ennek oka, hogy a börtönben elsajátított képességek és tudás kevéssé segíti őket hozzá az életben való érvényesüléshez. A börtönből kiszabadulván a szűk család, a falu vagy városnegyed sem segít, mert a bélyeg minden elítéltnek ott van a homlokán. Ezenfelül nagyon meghatározó, hogy ők maguknak sem tudnak megbocsátani – amit tovább nehezít, hogy annak idején szinte beléjük verték, hogy ők rossz emberek.
– És valóban azok?
– Számomra az egész film elkészítése arról szólt, hogy szembesüljek a saját előítéleteimmel. Ha képesek lennénk társadalmilag csökkenteni a sztereotípiákat, nagyot segítenénk a visszailleszkedésben. Nem az olyan elkövetőkről beszélek, akik pszichés problémák miatt követnek el bűntényt, hanem azokról, akik például gyerekkorukban egy összetett családi helyzetben szinte belesodródtak egy végzetes tettbe. Valójában utóbbiak nem rossz szándékú emberek – tervekkel telve szabadulnak a börtönből, hogy ezek romba dőlésével egy természetes megkeseredettség legyen úrrá rajtuk, ami visszavezeti őket a zárt falak közé.
– Mennyire lehet elfogadni, hogy valaki „belesodródik” egy emberölésbe?
– Nem akarok felmenteni senkit, aki embert ölt – a film hatáskörén bőven túl van ennek megítélése. Fontos részlet azonban, hogy nem gyilkosságot elkövető emberek, hanem gyilkosságot elkövető gyerekek adták a film alapját – ami nagy különbség. Tizennégy-tizenöt évesek voltak. Ha ebben a sérülékeny életkorban érzelmileg szélsőséges állapotokba lök valakit a környezete, akkor a legkontrollálatlanabbul sülhetnek ki a feszültségek.
– A film elkészültének négy éve során konzultáltak szakemberekkel?
– A kutatás első szakaszában – mielőtt a szereplőket megtaláltuk volna – beszélgettünk börtönpszichológusokkal, kriminológusokkal, büntetés-végrehajtási szakértőkkel, olyan filmesekkel, akik már forgattak hasonló témában. A szereplőkkel való kapcsolatfelvétel után azonban tartottuk magunkat ahhoz, hogy ez a film nem a többségi társadalom vagy szakértők véleményét tükrözi majd, hanem kizárólag annak a három személynek a szemszögét képviseli, akik a történet középpontjában állnak.
– Mennyire általánosíthatunk a film alapján?
– Más börtönviselt emberekre nem alkalmazható, mert egyedi történeteket mesél el a film. Ugyanakkor remélem, hogy a néző számára mégis ad egy általános nézőpontváltást. Úgy vélem, hogy ezek az emberek úgy próbálnak túllépni a börtönben töltött fiatalságukon, ahogy az egész országunk próbál túllépni az elnyomás ötven évén.
– Az egyén szintjén a sztereotípiák lerombolása lenne a kiút. Társadalmi szinten mi lenne a szabadulás kulcsa?
– A mindannyiunkban magunkkal szemben meghúzódó sztereotípiákon és a mindannyiunkban meglévő szolgalelkűségen kellene túllépnünk. A tisztességtelenségeket és igazságtalanságokat különböző okokból elfogadó hozzáállásunkon kell túllépnünk, és el kell hinnünk, hogy van jogunk szabadnak érezni magunkat, és ha ezt megtagadják tőlünk, akkor van jogunk kikövetelni a szabadságot.
