Az egyik legtöbbet játszott musical történetét tűzte műsorára a fővárosi Operettszínhaz, Charles Dickens Karácsonyi ének című meséjéből Somogyi Szilárd rendezett látványos produkciót.
Bármennyi sikeres feldolgozást is megért már Ebenezer Scrooge, az idősödő, uzsorássá és lelkileg sivárrá vált milliomos története, sikerült újat hozzátenni a legendás Dickens-kisregényhez. A budapesti bemutatóra Tolcsvay László írt zenét, a szöveget Müller Péter dolgozta át, a dalszövegekért pedig Müller Péter Sziámi felelt. A nevek már önmagukban is garanciát jelentenek, és nem is hagy hiányérzetet maga után az elkészült mű.
Tény azonban, hogy a megvalósítás alapvetően látványban hoz sokat: Szlávik István monumentális, de könnyen befogadható, átlátható díszlete nagyon sokat tesz hozzá a színpadképhez, amelyet szervesen egészít ki a forgószínpad jól eltalált használata, a fények, és Gyarmathy Ágnes jelmezei.
Tolcsvay zenéjébe belesimul a történet, az énekeket hallván fel sem merül bennünk, hogy egy friss darabról van szó. Olyannyira egységben van a dickensi és a Tolcsvay–Müller-féle világ, hogy a végeredményt tekintve nem válnak el egymástól.
Nem véletlen, hogy elsőként a háttérmunkát emeljük ki, hiszen nagyon erős alapot kapott a színészi teljesítmény. Utóbbi mintegy hullámlovasként fekszik fel a látvány- és dramaturgiai elemekre, jól megfelelve az előzetes elvárásoknak. Földes Tamás cseppet sem harsány, inkább visszafogottságában fenyegető Scrooge karaktere ugyanúgy szól a gyermek-, mint a felnőtt közönséghez. Nem egyszerűen gonosz, ártó lélek jelenik itt meg, hanem ezzel egy időben egy sokat nélkülöző, elhibázott sorsú ember is felbukkan a kemény álarc mögött. Egy ember, aki megváltásra vár.
A színpadon kétségtelenül Szabó P. Szilveszter hozza a legtöbbet: érdekes, karizmatikus, határozott Jacob Marley-t ismerünk meg általa. A szellemnek, aki végigvezeti Scrooge-ot élete elmúlt karácsonyain, kifejezetten hangsúlyos szereplőnek kell lenni a színpadon, és ez most maradéktalanul teljesül. A láncait csörgető halott lélek, aki csak egy élő jó útra terelésével szabadulhat meg béklyóitól – izgalmas kettősséget jelent ez a háttér és a szellem látszólagos vidámsága.
Tekintettel arra, hogy a darab lényeges eleme a múlt felidézése, fontos körülmény, hogy az egyes éveket jól elkülönítik a nagyobb csoportokat megmozgató betétek látványos koreográfiával és az emlékeket azonosító hangulattal. Az egyes emlékeket nem felvillanásszerűen tárja a közönség elé a mű, hanem alaposan körüljárva.
Összességében tehát erős feldolgozást állított színpadra az Operettszínház társulata, kimunkált színészi és figyelemreméltó háttéralkotói teljesítményekkel. Végkicsengésében is tisztán érthető, és hű marad Charles Dickens világához: ha a múlton nem is változtathatunk, a jelen útválasztásai csak a mi bátorságunkon és belátásunkon múlnak.
