A Kádár-kor kegyeltje vagy kritikusa? Többen többféleképpen emlékeznek Magyarország egyik legnépszerűbb írójára, Szilvási Lajosra, akinek életéről Faragó József írt portrékönyvet.
A héten mutatták be az Újlipótvárosi Galériában a manapság is nagyon népszerű íróról, Szilvási Lajosról készült portrékönyvet. Szerzője Faragó József író, újságíró, a kötet az Alinea Kiadó gondozásában jelent meg a napokban. Faragó nem próbálja cáfolni a közkeletű vélekedéseket, de igyekszik új megvilágításba helyezni Szilvási munkásságát, amelyet a rendszerváltozás előtti hatalom kritikusai letudtak annyival, hogy lektűríró volt, a rendszerváltás utáni véleményformálók pedig a létező szocializmus hű szolgájaként jellemzik.
Bár Szilvási az őt ismerők szerint 1996-os haláláig hitt a kommunista eszmék létjogosultságában, a nyolcvanas évekre elveszítette illúzióit, megcsömörlött a rendszertől, és javíthatatlannak ítélte meg a Kádár-kor társadalmi berendezkedését. A kevés vele készült interjúban elutasította, hogy lektűríró lett volna, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy pályája alatt mindvégig éles kritikával illették az államszocializmus megmondóemberei. Ennek oka pedig az volt, hogy regényeinek szereplőin keresztül az akkori társadalmi gondokra, igazságtalanságokra hívta fel a figyelmet. Mindig is sérelmezte, hogy nevét együtt említették az akkori kor üdvöskéjével, a hatalom valódi kegyeltjével, Berkesi Andrással, aki munkásságával sokat profitált. Vele ellentétben Szilvási nem kapott kitüntetéseket, sztárgázsit, műveiből nem tett szert vagyonra. Népszerűségéből azonban a hatalom hasznot húzott, mert regényeinek ma már elképzelhetetlen mennyiségű eladott példánya komoly bevételeket hozott az állami kiadónak, abból pedig számos, az akkori rendszerhez lojális szerzőt patronáltak.
Szilvási Lajos máig talán a legnépszerűbb hazai szerző, szakmai becslések szerint a tízmilliót is meghaladhatja az eladott köteteinek száma, amellyel például Jókai Mórt is megelőzi. Különösen érdekes adat ez annak tükrében, hogy sosem volt főállású szerző, hiszen szabadidejében írt. Bár az ötvenes években Nagy Imre baráti körébe nősült, mindvégig újságíróként dolgozott: 1956-ban az Igazság című lap főszerkesztő-helyettese lett, a forradalom napjaiban írt objektív tudósításaiból az őt folyamatosan figyelemmel kísérő titkosszolgálatok sem tudtak összeszedni egy koncepciós perre valót, holott köztudott, hogy a forradalom vérbefojtása után Kádárék egyik első dolga volt a „nagyimristák” likvidálása. Szilvási bátorságára példa, hogy mentő tanúként vett részt 1956 után az Igazság főszerkesztője ellen indított perben, aki így úszta meg a halálbüntetést.
Az írónak legalább négy műve maradt kiadatlanul kézirat formájában, ezek közül néhányat a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. Töretlen népszerűségére jellemző, hogy ezek egyikét, a 2008-ban kiadott, A vincellér című regényt a ma már nagy mennyiségnek számító háromezres példányszámban adták ki, majd az olvasói érdeklődés miatt még kétszer ugyanennyit nyomtattak belőle, holott a mű befejezetlen.
Faragó József a bemutatón lapunknak elmondta, hogy ő maga nem Szilvási-rajongó, de az író életútja és töretlen népszerűsége arra késztette, hogy a levéltári, egykori állambiztonsági adatok tanulmányozásával állítsa össze a szerző portréját, amelyben mások mellett az író özvegye is segítségére volt.
Bár Szilvási az őt ismerők szerint 1996-os haláláig hitt a kommunista eszmék létjogosultságában, a nyolcvanas évekre elveszítette illúzióit, megcsömörlött a rendszertől, és javíthatatlannak ítélte meg a Kádár-kor társadalmi berendezkedését. A kevés vele készült interjúban elutasította, hogy lektűríró lett volna, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy pályája alatt mindvégig éles kritikával illették az államszocializmus megmondóemberei. Ennek oka pedig az volt, hogy regényeinek szereplőin keresztül az akkori társadalmi gondokra, igazságtalanságokra hívta fel a figyelmet. Mindig is sérelmezte, hogy nevét együtt említették az akkori kor üdvöskéjével, a hatalom valódi kegyeltjével, Berkesi Andrással, aki munkásságával sokat profitált. Vele ellentétben Szilvási nem kapott kitüntetéseket, sztárgázsit, műveiből nem tett szert vagyonra. Népszerűségéből azonban a hatalom hasznot húzott, mert regényeinek ma már elképzelhetetlen mennyiségű eladott példánya komoly bevételeket hozott az állami kiadónak, abból pedig számos, az akkori rendszerhez lojális szerzőt patronáltak.
Szilvási Lajos máig talán a legnépszerűbb hazai szerző, szakmai becslések szerint a tízmilliót is meghaladhatja az eladott köteteinek száma, amellyel például Jókai Mórt is megelőzi. Különösen érdekes adat ez annak tükrében, hogy sosem volt főállású szerző, hiszen szabadidejében írt. Bár az ötvenes években Nagy Imre baráti körébe nősült, mindvégig újságíróként dolgozott: 1956-ban az Igazság című lap főszerkesztő-helyettese lett, a forradalom napjaiban írt objektív tudósításaiból az őt folyamatosan figyelemmel kísérő titkosszolgálatok sem tudtak összeszedni egy koncepciós perre valót, holott köztudott, hogy a forradalom vérbefojtása után Kádárék egyik első dolga volt a „nagyimristák” likvidálása. Szilvási bátorságára példa, hogy mentő tanúként vett részt 1956 után az Igazság főszerkesztője ellen indított perben, aki így úszta meg a halálbüntetést.
Az írónak legalább négy műve maradt kiadatlanul kézirat formájában, ezek közül néhányat a Petőfi Irodalmi Múzeum őriz. Töretlen népszerűségére jellemző, hogy ezek egyikét, a 2008-ban kiadott, A vincellér című regényt a ma már nagy mennyiségnek számító háromezres példányszámban adták ki, majd az olvasói érdeklődés miatt még kétszer ugyanennyit nyomtattak belőle, holott a mű befejezetlen.
Faragó József a bemutatón lapunknak elmondta, hogy ő maga nem Szilvási-rajongó, de az író életútja és töretlen népszerűsége arra késztette, hogy a levéltári, egykori állambiztonsági adatok tanulmányozásával állítsa össze a szerző portréját, amelyben mások mellett az író özvegye is segítségére volt.
