A nőkre inkább jellemző az emberi kapcsolatok boncolgatása, elemezgetése, így a rendezőnőt is inkább inspirálja ez a téma – mondta lapunknak Pápai Pici filmrendező, akinek Hátsó lépcső című rövidfilmje most kezdi fesztiválútját. Szerinte a nőkben erős az atmoszférateremtő képesség. Az alkotást Tóth Kriszta novellája ihlette, a kilencvenes években külföldön szerencsét próbálók kiszolgáltatottságáról, magára maradottságáról és az ösztöneink felszabadulásáról szól.
„Sokszor meg is kapom, hogy nem vagyok tipikus nő” (Fotó: Kövesdi Andrea)
– Párhuzamba állíthatók a saját, külföldön megélt élményei a Hátsó lépcső című filmjének alapjául szolgáló novellával?
– Igen, azért választottam ezt az elbeszélést, mert nagyon emlékeztet mindarra, amit a kilencvenes években magam is megéltem. A gimnázium második osztályában Németországba mentem tanulni, így a kinti magányt és a nélkülözést jól ismerem. Egyetemi éveimben újabb egy évet Németországban voltam, később Japánban is töltöttem hosszabb időt. Szóval tudom mi az: egyedül megküzdeni a mindennapokkal, ismerem azt az érzést, hogy van egy elképzelésem, ami még csak nem is találkozik a valósággal, annak a fájdalmát, hogy a barátomat itthon hagyom.
– Mennyiben változott meg időközben azok helyzete, akik külföldön próbálnak szerencsét?
– Annyiban mindenképp magunkra maradtunk, hogy a kilencvenes években nem lehetett legálisan munkát vállalni külföldön, és a technika hatalmas fejődése is sokat lendített a most kiutazók helyzetén. Az internet és az okostelefonok korában ez már nem akkora döntés, mint korábban, amikor az ember teljesen elszakadt a kapcsolataitól.
– Azonosulni tud Tóth Krisztina írásaival?
– A verseit olvasva szerettem meg különösen. Olyan erős képei vannak, amelyek nagyon is mutatják azt, hogy végső soron magunkra vagyunk utalva, egyedül vagyunk a világban.
– Ő nem szereti, ha „női íróként” beszélnek róla. Az ön számára ez mit jelent, van olyan, hogy női rendező?
– Nekem nincs problémám ezzel. Ha női rendezőnek aposztrofálnak, az máshova helyezett hangsúlyokat, ritmust, látásmódot feltételez. Szerintem a nőkben erős az atmoszférateremtési képesség. Ha a Hátsó lépcsőre gondolok, ilyen a mindig ugyanabban a szögben elhúzó repülő, a szomszéd léptének csoszogása, az állandó konzervkukorica halrudacskákkal, egy, a zsírfolt eltakarására szolgáló plakát, ami mindig lefittyed, lehetőleg a főhősnő arcára. Ettől női például egy film, vagyis hogy vannak benne ilyen visszatérő hangulati elemek.
– Nehéz nőként érvényesülni a filmesek között?
– Gyakran találkozom azzal, hogy a női téma, például a párkapcsolati drámák a férfiakat nem úgy fogják meg, mint minket. De kiközösítve nem érzem magam a szakmából, ellenben a buktatókat tapasztalom, ugyanis kisgyermekes anyuka vagyok. Nyilván nem tudok annyira előre lépni a karrieremben, mint egy férfi. Emellett a női princípiummal összeférhetetlennek tűnik a rendezés: az irányítás, a „diktátorkodás” és a szakmai bátorság, a kockáztatás. De nekem személy szerint ez nem volt probléma, sokszor meg is kapom, hogy nem vagyok tipikus nő. A „merjünk nagyot álmodni”, mint közhely, ebben a szakmában különösen igaz. A magyar rendezők között Pálfi Györgyben látom azt az energiát, hogy bármit el tud képzelni magának, ha filmről van szó.
– Az első filmjében, a Szakítópróbában ön is a párkapcsolatokat boncolgatja, például azt, hogy van-e megbocsátás.
– Rendezőnőként elsősorban az emberek közötti viszonyok, azon belül a férfi-női kapcsolatok izgatnak. Mindezek számomra a dráma kategóriájába tartoznak, de nem a pátosszal átitatott, súlyos formában, hanem a dolgok egyszerűségében és esendőségében. Mindez a felismerés élménye, amikor rácsodálkozunk a magunk hétköznapi történetére, és azon egy pillanatra elmosolyodunk. Ezt próbálom megmutatni olyan apró részletek megragadásával, amelyek mellett elmegyünk, és amelyek közelről nézve sokszor groteszkek vagy akár megdöbbentők.
A látszólag kaotikusnak tűnő, túlfűtött érzelmi viszonyok mögött sokszor olyan, nagyon is „racionális” elképzelések, axiómák húzódnak meg, amelyek ellehetetlenítik a legtisztább emberi kapcsolatokat is.
– Hogyan látja, a kortárs magyar filmesek felvállalják a „magyar valóságot”?
– Azt gondolom, hogy például A kis Valentino vagy a Moszkva tér nagyon is magyar film volt, vagy akár az Egyetleneim. De ha a legújabb filmeket kell említeni, Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című alkotása ugyancsak tipikus itteni, sőt budapesti film. Megnéztem Császi Ádám Viharsarok című filmjét, ami egy focista és egy helyi ács fiú viszonyát mutatja be a magyar valóságban, annak a története, miként taszítja ki őket a társadalom. Szinte biztos vagyok abban, hogy nagy fesztiválsikere lesz, de abban már nem annyira, hogy a magyarok szeretni fogják. Miközben a mi vígjátékunkat, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, egyébként alacsony költségvetésű filmként nagyon sokan nézik. Szerintem nagyon jó magyar filmek vannak mostanában, és mégsem biztos, hogy megnézik őket.
– Mikor kezd az új filmjén dolgozni?
– Beadtam a Magyar Nemzeti Filmalaphoz egy nagyjátékfilm-tervet, Tuvalu címmel, amely egy szerelmi háromszög története, félig Szingapúrban, félig Magyarországon játszódik. Röviden arról szól, hogy a kapcsolatok nem azért vannak, hogy boldoggá, hanem, hogy tudatossá tegyenek minket. Saját élményeimet felhasználva az egyik „népszerű”, belénk nevelt axiómával szeretnék foglalkozni, nevezetesen azzal, hogy a boldogságunk valakinek vagy valaminek a megszerzésétől függ. Életünkben hiába tapasztaljuk meg számtalanszor, hogy az erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt szellemi javak nem tesznek boldoggá. Öröm van, de beteljesedés nincs, mégis újra és újra bedőlünk ennek a mélyen belénk táplált hazugságnak. Vajon miért, és van-e ebből menekülés, ezt járnám körül.
