Egy Karády Katalinról szóló darabban mindenképp el kell hangzania a Hamvadó cigarettavégnek, s aztán a többi már ízlés kérdése, szabadon választható. Ez azonban mindenképp biztos pont, nemcsak a mi életünkben, hanem Karádyéban is, hiszen ez a dal – akaratlanul is – életének egyik meghatározó motívumává nemesedett.
Egyrészt azért is, mert az akkor még fiatal énekesnő karrierjének csúcsán énekelte, hogy „engem is csak égve dobtak el”, másrészt pedig azért, mert a dal utolsó sorában úgy fogalmaz, hogy „az ő sorsa pontosan enyém”.
Karády Katalint először a nyilasok dobták el, majd pedig rögtön utánuk a kommunisták is. S hát persze hogy égve, hiszen a csúcson álló, fiatalsága és karrierje teljében lévő színésznő, az egész ország által rajongott énekesnő csodálatosan felívelő karrierjét törték félbe pofonokkal, ütésekkel, rúgásokkal, majd az eltiltással, a mellőzéssel, a megaláztatással is.
Merő Béla rendezésében pénteken mutatták be a Békéscsabai Jókai Színházban a K und K (Karády katonái) című zenés víziójátékot. Szerzője, Apáti Miklós – lapunk volt főmunkatársa, József Attila-díjas költő – nem véletlenül adta már az előadás legelején Márai Sándor szavait az idős színésznő szájába, akit Horváth Margit alakít nagyszerűen.
Az írók közül Márai volt az, aki itthon nagyjából Karádyval egy időben érte el népszerűsége csúcsát, sorsuk között tehát rengeteg a párhuzam, mindkettejüket üldözték a nyilasok, majd a kommunisták is, végül mindketten Amerikába távoztak.
A másik fontos párhuzamnak olyan szereplője is van, aki nem jelenik meg a színpadon, sőt a neve sem hangzik el. Tege Antal színművész erről így vall az előadás műsorfüzetében: „És hogy Cseh Tamás dala hogy kerül az előadásba? A színházban minden megtörténhet.” Apáti Miklós a kórházi ágyán, a ki tudja, hányadik kemoterápia közben kezdte el írni darabját, rákban szenvedett, akárcsak az idős Karády a színpadon, és Cseh Tamás is, akinek emléke előtt dalának megidézésével tiszteleg a szerző és a társulat. A cselekmény a színpadon sem követi a linearitás diktátumát, ezekkel a mögöttes tartalmaival pedig még inkább elrugaszkodik ettől. Az idős művésznő életébe – betegségébe – emlékképek vegyülnek, feltűnik édesapja, aki megkeserítette gyermekkorát, ifjúkori menedzsere, aki egy utolsó utáni senki volt és kihasználta őt. És igen, feltűnik nagy szerelme, Ujszászy tábornok is. S itt nyer igazolást az is, hogy a szerző egy idős és egy fiatalabb Karádyt is szerepeltet a darabjában, hiszen utóbbiként Liszi Melinda tolmácsolásában láthatjuk, hogyan botladozott, törekedett, s hogyan szeretett a sikerei csúcsán lévő művésznő.
A cselekmény két mozgatórugója a darabbeli jelenéhez köti Karádyt. Egyikük az iszákos Fenyves – Kovács Frigyes alakításában –, aki azzal az ürüggyel keresi fel őt Amerikában, hogy interjúkötetet akar készíteni az életéről, de igazából a rendszerváltás előtti magyar titkosszolgálat uszította rá Karádyra, hogy alaposan kifaggassa, s valójában az ő megjelenése indítja el az emlékképek lavináját.
A másik pedig, aki akár a hűség szimbóluma is lehetne, a Babócsi Réka által megformált Frank Irma, Karády New York-i lakótársa, akivel még Budapestről ismerik egymást, s aki nagyon finoman, nagyon érzékien végigvezetett leszbikus szállal mindenkinél mélyebben kötődik a művésznőhöz. Ugyanolyan megfellebbezhetetlen hűséggel, ahogyan Karády a hazájához. Vállalt mindent, a meghurcoltatást, a menekülést, a kitaszítottságot, a pofonokat és az ütlegeket, az idegenséget és az új életet, amelyben a korábbi csillogásnak már nyoma sem volt – csak egyet nem, hogy a hazájáról lemondjon. Ahogyan Irma is a végsőkig kitart a haldokló művésznő mellett.
