De mi van a reflektorfény után? (218.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Gergely Gábor úgy érzi, szép az élete, most egyenesben van (Fotó: Hegedüs Róbert)
Április 30-án ünnepelte világbajnoki győzelmének harmincötödik évfordulóját a legendás Gergely–Klampár–Jónyer összeállítású magyar asztalitenisz-válogatott. Gergely Gáborral később kollégák lettünk, ő is sportújságíró lett, így hát közvetlen hangnemben beszélgettünk.
– Ha ma odaállnánk a pingpongasztalhoz, mennyi fórt adnál nekem?
– Kilenc és felet. De csak azért, mert ma új szabályok vannak az asztaliteniszben. Tizenegyig megy egy szett, és kicsit nagyobb is a labda, mint volt korábban. Ezért adnék tehát kilenc és fél fórt. De ha a régi számítás szerint vesszük, akkor 19–0-ról kezdhetnénk a meccsünket. Ugye, azt már nem kérdezed meg, hogy melyikünk nyerne?
– Nem. Hogyan lettél újságíró?
– Amikor abbahagytam, egy ideig a BVSC focistáival edzettem. Egy rossz mozdulat, és elszakadt a keresztszalag a bal térdemben. Sántikálva sétáltam a belvárosban, és összetalálkoztam Gazsó L. Ferenccel, a Mai Nap akkori főszerkesztőjével. Egykor ő is pingpongozott, örültünk hát egymásnak, és megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, semmit. Másnapra behívott az irodájába, és azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal újságíró vagyok.
– Később eltűntél. Mi történt?
– Akkor már a Blikknél dolgoztam, ahol Pallagi Ferenc volt a főszerkesztő. A barátaimmal éppen Párizsban voltam, amikor kaptam egy SMS-t, hogy Pallagit leváltották. Abban a pillanatban tudtam, hogy vége a blikkes karrieremnek, és el is küldtek.
– Volt valamilyen indok?
– Nem. Hosszú munka nélküli időszak következett.
– Pallagi hívott a Borshoz?
– Igen. De közben eltelt egy év munka nélkül. Rövid időn belül újra rovatvezető lettem, de aztán ez az időszak is gyorsan véget ért.
– Mi történt?
– Magánéletbeli problémáim adódtak, és kértem főszerkesztőt, hogy adjon egy-két hónap fizetés nélküli szabadságot. Megkaptam, de ezzel örökre bezárult előttem az ajtó.
– Mihez kezdtél ezután?
– Újra megízleltem a munka-nélküliséget.
– Eltűntél a lapokból.
– Igen. Aztán öt éve egy kis segítséggel az újpesti tévéhez kerültem azzal, hogy csináljak sportrovatot. Azóta ott vagyok, és tényleg jó-rossz interjúkat készítek.
– Ezekben az interjúkban arról is beszélgetsz az alanyokkal, hogy lett belőled annak idején pingpongozó?
– Arról nemigen, de ha arra vagy kíváncsi, hogy kezdtem a pingpongot, elmondom. Kőbányán, a Pongrác telepen nőttem fel, és a szüleim, akik nagy sportbarátok voltak, a 75-ös trolin láttak egy KSI-s hirdetést, amelyben toborzót hirdettek asztaliteniszben. A bátyám vitt le a toborzóra, nyolc-kilenc éves lehettem, s Juhos József és Balatoni Tibor valamit láthatott bennem. Pedig esküszöm, előtte még pingpongütő sem volt a kezemben. Hogy jól választottam, azt jelzi, hogy 1964-ben megnyertem a magyar úttörő-olimpiai tornát, így olimpiai bajnoknak mondhatom magam, igaz, magyar úttörőként.
– És ebből jöttek a sikerek?
– Mondhatnám, hogy töretlenül ívelt a pályám fölfelé, csak egy baj volt, hogy én tollszárral fogtam az ütőt, és Juhos József, valamint Volper László kicsavarták a kezemből, és két hónap alatt megtaníttatták velem a klasszikus ütőfogást. Olyan fonákom lett, amire abban az időben azt mondták, hogy az enyém a legjobb.
– Mikor mutatkoztál be a vá-logatottban?
– A drága Berczik Zoli volt a szövetségi kapitány, és először edzőpartnernek hívott a válogatotthoz. Klampár és Jónyer akkor már párosban világbajnok volt, melléjük kereste a csapat harmadik emberét. Iszonyatos kemény edzések, napi nyolcórás pingpongozás után rám esett a választása. Már úgy utaztunk a phenjani világbajnokságra, hogy csak az aranyérmet fogadjuk el magunktól. Nyertünk.
– Emlékszem, a döntőben lemostátok a kínaiakat.
– A csoportmeccsek során egyszer már találkoztunk velük, akkor 5–2-re vertük őket. A döntőben annyira féltek tőlünk, hogy nem is akartak kiállni. Végül is 5–1-re nyertünk.
– Milyen a viszonyod Klampárral és Jónyerrel?
– A lehető legbarátibb. Ugyan nem vagyunk sülve-főve együtt, de ha találkozunk, mindig őszintén örülünk egymásnak. Igazi csapatot alkottunk.
– Most tartottatok valami nagy megemlékezést?
– Nem, szerényen koccintottunk.
– Decemberben ott lesztek az asztalitenisz-gálán?
– Igen. Jönnek külföldről is sztárvendégek, én már nagyjából tudom a névsort, de nem lőhetem le a poént. Érdemes lesz kijönni.
– Ennyi a kapcsolatod a játékkal?
– Nem. Nagy boldogságomra egy éve megalakult a Gergely Gábor Asztalitenisz Akadémia. Egyelőre egyedül vezetem az edzéseket, nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni.
– Akad olyan gyerek, aki méltó utódod lehet?
– Igen, van egy nagyon tehetséges srác, akinek olyan labdaérzéke van, mint Albert Flórinak volt, és úgy nyúl a labda után, mint Klampár fénykorában. Remekül focizik, a két sportág jól kiegészíti egymást.
– Család?
– Két házasságom volt, amelyekből összesen négy gyerekem született. Ők már felnőttek. Négy éve van egy élettársam, akivel jól megvagyunk.
– Milyen az élet?
– Mondjam, hogy szép? Úgy érzem, most egyenesben vagyok. Időközben Papcsák Ferenctől, Zugló polgármesterétől átvehettem a Zugló Sportjáért emlékérmet, amit, úgy érzem, megérdemeltem, mert örök életemben Zuglóban sportoltam, és sok minden Zuglóhoz köt azóta is. De jó érzés, hogy úgy érzem, még mindig szükség van rám, s nem kell csak az emlékeimből élnem. Nagy ajándék az élettől.
Pályakép
Gergely Gábor született: Budapest, 1953. június 21. Az 1974-es újvidéki Európa-bajnokságon az ezüstérmes csapat tagja, 1975-ben Jónyer Istvánnal párosban aranyérmes a kalkuttai világbajnokságon. Az 1978-as Eb-n egyéniben, párosban és csapatban is aranyérmes Duisburgban. Ugyanebben az évben az Európa Top 12-t is megnyerte. A phenjani világbajnokságon 1979-ben a kínaiakat legyőzve ismét az aranyérmes csapat tagja. 1981-ben vb-ezüstérmes a csapattal Újvidéken, 1982-ben Eb-arany Budapesten a csapattal, ezüstérem Jónyerrel párosban. A tokiói vb-n 1983-ban csapatban bronzérmet nyert. Az év asztaliteniszezője volt 1973-ban, 1974-ben, 1977-ben és 1978-ban. Több mint 300-szor volt az asztalitenisz-válogatott tagja.
