A közösségi portálokon gyakran belefuthatunk „huszonöt elgondolkodtató kép a mai modern világról” és hasonló című posztokba, és bár mindig akad köztük szellemes, többségükben unásig boncolgatott jelenségekre hívják fel a figyelmet, például a társas kapcsolatok elsekélyesedésére.

Annak ellenére, hogy a Szabadesés nem kifejezetten ezekkel a problémákkal foglalkozik – bár az elidegenedés, a kommunikációs krízis visszatérő probléma a filmben –, hanem inkább általánosabb civilizációs jelenségeket jelenít meg (a férfiak és a nők viszonyát, az ezotériában való fanatikus hitet, a túlzott modernizációt, a tisztaság- és egészségmániát, valamint az énközpontúságot), de ahogyan mindezeken végighalad, mégis olyan érzésünk lesz, mintha egy huszonöt elgondolkodtató kép a mai modern világról típusú képsorozatot görgetnénk végig.
A történetben egy idős nő, miután megelégeli férje zsémbeskedését, felmászik a hetedikre és leveti magát. A zuhanást azonban csodálatos módon túléli sérülés nélkül, és míg a lépcsőházban baktat vissza, minden egyes emeleten bepillantást nyerünk egy-egy lakó életébe. A film koncepciója izgalmas, hiszen végre beláthatunk annak a szomszédnak az otthonába, akitől állandóan üvöltözés szűrődik ki, megtudjuk, mi a fenét csinál az a család, amelynél megállás nélkül húzogatják a bútorokat, joggal várnánk tehát egy remek kisrealista szatírát – ráadásul a művet jelentős részben Dél-Koreából pénzelték, ahol Magyarország és Kelet-Európa egzotikumnak számít –, azonban a Szabadesésből túl sokat végül nem tudnak meg hazánkról. Egyedül a szóban forgó társasház lépcsőházának van tipikusan budapesti hangulata, maguk a rövidfilmek azonban témájukban és megvalósításukban univerzálisak: hazai ízt csupán az ad a gyűjteménynek, hogy éppen olyan, mint azok a művek, amelyek miatt igencsak pejoratív értelemben szokás használni a „magyar művészfilm” kifejezést. Pálfi György egyébként szereti sokkolni a közönséget, de míg a Taxidermia esetében szélsőséges stílusával és pillanataival friss és eredeti tudott lenni, addig a Szabadesésben az eltúlzott, abszurdnak szánt jelenetek sokkal inkább öncélúnak hatnak, a kisfilmekbe beleerőltetett mondanivaló nem sok újdonságot tartogat, előadásuk pedig kifejezetten modoros. Vannak jelenetek, amikor átjön Pálfi stílusa és humora, a Final Cut után ismét jól érződik, hogy az amerikai filmes nyelvtől az európaiig otthonosan mozog mindenhol, és a maga képére formálja a különböző nemzetközi hatásokat – de a forgatókönyv nem elég eredeti ahhoz, hogy ütni tudjon. A viszonylag rövid játékidő miatt szerencsére nem sokat mocorgunk a székben, várjuk a nagy csattanót, amely miatt a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon is imádták a művet, és bár néhány poén valóban betalál, a nagy durranás sehogy sem akar eljönni. Végül úgy távozunk a nézőtérről, mint a legtöbb magyar arthouse produkcióról: üres fejjel. Dicséretes azonban, hogy a Szabadesés közérthető nyelven, a nagyközönséghez szólva filozofál. Kár, hogy az egészet – kis túlzással – azoknak címezte, akik néhány percet elmerengenek egy-egy Oravecz Nóra-idézeten is.
Szabadesés
Színes, magyar-dél-koreai-francia játékfilm, 89 perc, 2014.
Rendező: Pálfi György
Szereplők: Molnár Piroska, Tenki Réka, Trill Zsolt, Nagy Zsolt, Bordán Irén.
6



